AZ IRODALOMRÓL KÖTETLENÜL – Beszélgetés Hepp Béla (aLéb) költővel
Írta: Varjú Zoltán
© DunapArt Magazin – 2026.07.12.
A kortárs magyar líra kihívása talán éppen az, hogy miként lehet megőrizni a költészet hitelességét egy olyan korban, amikor a figyelem egyre rövidebb ideig időzik el egyetlen szövegen. A gyorsan fogyasztható tartalmak világában különös jelentősége van azoknak az alkotóknak, akik nem a pillanatnyi hatásra, hanem a maradandó belső élményre építik költészetüket. Hepp Béla – írói nevén aLéb – közéjük tartozik.
Verseiben ritkán, vagy talán sohasem találkozunk harsány gesztusokkal és öncélú formai bravúrokkal. Költészete sokkal inkább abból a csöndből építkezik, ami nem a kimondhatatlanság jele, hanem a gondolat megszületésének tere. Sorai mögött rendre ott húzódik az emberi lét törékenysége, a hiány megtapasztalása, az emlékezés finom melankóliája és az a remény, ami még a legnehezebb pillanatokban sem mond le az emberi méltóságról.
Alkotói világának egyik legfeltűnőbb sajátossága a forma iránti tisztelet. Miközben napjaink lírájában a szabadvers dominanciája szinte természetessé vált, aLéb verseiben a kötött formák nem valami idejétmúlt emlékként jelennek meg, hanem a mindennapok valóságát veti papírra. A szonett, a villanella vagy más klasszikus szerkezetek nála nem korlátokat jelöli ki, hanem a gondolat ritmusát hordozó kereteket testesíti meg. A forma nem elfedi az érzelmet, hanem felerősíti azt, bizonyítva, hogy a költészetben a fegyelem és a szabadság nem egymás ellentétei, hanem egymást kiegészítő értékek, amik a művészet magasfokát jelentik.
Hepp Béla neve hosszú évek óta ismert a magyar online irodalmi közegben. Versei számos irodalmi felületen jelentek meg, miközben alkotói jelenléte sohasem vált öncélúvá, azok közé a szerzők közé tartozik, akik hagyják, hogy a művek beszéljenek helyettük. Ez a visszafogottság ritka érték egy olyan korban, amikor sokszor az alkotó személye kerül a mű elé. Nála fordított a sorrend: először a vers szólal meg, és csak utána sejlik fel mögötte az ember.
A DunapArt Kulturális és Művészeti Egyesület tagjaként munkássága egy olyan közösség szellemiségéhez is kapcsolódik, ami fontos feladatának tekinti a kortárs magyar irodalom értékeinek bemutatását, a kulturális párbeszéd erősítését és az alkotók közötti szakmai együttműködés támogatását. Ez a közeg nem csupán publikációs lehetőséget jelent, hanem egy olyan szellemi műhely lehetőségeit hordozza, ahol az irodalom a közösségépítés egyik legfontosabb eszközévé válik.
Beszélgetésünkben nem csupán az alkotói pálya állomásaira vagyunk kíváncsiak, sokkal inkább arra keressük a választ, hogyan gondolkodik aLéb a költészet szerepéről, az ihlet természetéről, a forma és szabadság kapcsolatáról, az olvasóval kialakuló láthatatlan párbeszédről, valamint arról, milyen helye lehet a lírának a 21. század emberének mindennapjaiban.
Hiszem, hogy minden jó vers mögött ott áll az ember, aki nemcsak ír, hanem figyel a világ minden egyes rezdülésére, a nyelv változásaira, az emberi kapcsolatok törékenységére és azokra a legbeszédesebb belső csendekre is, amiket a legtöbben észre sem veszünk. Hepp Béla költészete éppen ebből a figyelemből születik, ezért érdemes nemcsak olvasni a verseit, hanem megismerni azt a gondolkodót is, aki a leírt soraik mögött- és között áll.
· Több évtizedes alkotói pálya áll mögötted. Ha ma visszanézel a kezdetekre, mi volt az a belső indíttatás, ami először papírra kényszerítette a gondolataidat? Volt egy meghatározó pillanat, vagy inkább lassan érett meg benned az írás szükségessége?
– Gyerek voltam, 14 éves, és (milyen meglepő!) szerelmes. Ott indult valami, de az alapokat az sok-sok vers, megtanult, elszavalt vers, ezek hatásának közvetlen tapasztalata adta, amivel találkoztam. Aztán zajlott az élet, de az irodalomtól, az amatőr színjátszástól évtizedekig nem szakadtam el, így lassan gyűltek a saját verseim is. Ezek a versek ma is megvannak. Közben felkérésre írtam egy iskolai színdarabot, Holle anyó feldolgozást, egy gólyaavatásra az Egy gólya egója címmel egy színpadi jelenetet, ezek verses darabok, és sorkatonaként egy Váci rögtönzés című, rövid darabot. Aztán később az internet hőskorával, az irodalmi honlapok sokaságával egy újabb világ nyílt ki.
· Az „aLéb” írói név mára szinte külön személyiséggé vált. Mit jelent számodra ez az alkotói név? Hol ér véget Hepp Béla, és hol kezdődik aLéb?
– Igen, a nicknév választásakor kerestem valami jópofát, így lettem a neten aLéb, és volt valami extra íze ennek a szónak, így lett. És mint minden felhasználónév célja kicsit ez mögé bújtam, hogy ne kelljen a Hepp Bélaként szembesülnöm adott esetben rosszabb kritikákkal. Aztán ez észrevétlen összemosódott, de van ma is olyan húsz éve élő ismeretségem, merem mondani, barátságom, aki ma is aLébnek szólít. Szóval a kérdésre válaszolva, kezdetben ez a felhasználónév anonimitást adott, később vállalva önmagam, de tisztelve a saját versírói, alkotói múltamat, tartom, ma már egy.
· Verseidből gyakran egy csendes, szemlélődő ember képe rajzolódik ki. Valóban ilyen vagy a hétköznapokban is, vagy a költészeted egészen más arcodat mutatja meg?
– Szerintem mindenkiben van egy szemlélődő én, van, aki felvállalja, van, aki nem. Nekem hozta úgy a sorsom, hogy nagyon aktív időszakot magam mögött tudva egzisztenciálisan légüres térbe kerültem, és ott nagy szükségét éreztem annak, hogy önvizsgálatot tartsak, próbáljam újraépíteni magam, keressek más utat. A válságok mindig nyitnak új lehetőségeket, és ennek a kihasználása, vagy csak használata szerintem fontos arra, hogy újra és újra önmagunkra találhassunk. Aztán nem szabad elengedni, mert úgy éltem-élem meg, hogy fontos részemmé vált ez a nevezzük így, szemlélődés. Ma is sokat segít, ha kívülről tudok egy-egy helyzetre ránézni, elemezni.
· Volt-e olyan életszakaszod, amikor úgy érezted, hogy végleg elhallgatsz? Ha igen: mi segített mégis visszatalálni az íráshoz?
– Persze, sokszor. Volt, hogy csak egyszerűen nem ment, volt hogy annyi más felé fordítottam energiákat, hogy magamra nem maradt, és amíg fel nem ismertem, hogy ez így nem jó, addig az is bennem volt, hogy engedjük ezt el. De mindig hiányzott az írás, jönnek a rímek, a gondolatok, és ha így van, hát hagyni kell, használni kell, megmutatni, mit gondolok. Nagyon fontos, hogy ilyenkor a kötött formák sokat segítettek, a megformált gondolat nekem mindig segített, hogy kifejezzem magam.
· A költészet számodra inkább önkifejezés, önismeret vagy valamiféle belső párbeszéd?
– Ez mind benne van, mint ahogy az is, hogy ha tudok pár kellemes percet szerezni, elgondolkodtatni, beleérezni az olvasónak a világomba, a gondolataimba, akkor én már örülök. És igen, éppen emiatt, ha sorba kellene állítani, talán az általad adott sorolás áll meg a leginkább.
· Szerinted a költő alakítja a verseit, vagy idővel a versek formálják magát a költőt?
– Szerintem nagyon erős a kölcsönhatás, ha az ember komolyan veszi önmagát, és azt is, amit ebből közszemlére bocsát; hogyan, miképpen szólal meg, szólít meg. Ugyanakkor fejlődünk, öregszem, gyűlnek tapasztalatok, változik a világ körülöttem, körülöttünk, vannak új kihívások társadalmi szinten is, és alkotni mindig egyfajta vélemény is, ha csak esztétikai akkor is, ha tartalmi akkor meg nagyon.
· Mit tanított neked az elmúlt évtizedek alkotói tapasztalata önmagadról?
– Hogy kommunikálni kell, hogy szélesebb az eszközrendszerünk annál, amit használunk, hogy meg kell találni az értékeket, mert van sok, és hogy ezek hatásaitól nem szabad elzárkóznom, ha valóban élni szeretnék.
· Költészeted egyik legjellemzőbb sajátossága a forma iránti tisztelet. Miért érzed ma is fontosnak a klasszikus versformákat egy olyan korban, amikor a szabadvers vált uralkodóvá?
– Nem érzem kardinális kérdésnek a formát, nekem örömet okoz, ahogy olvasom, másoknak is, de mindenképpen fokozottabb kifejezőerőt látok a kötött formákban, és azt gondolom, a megszólítás remek eszköze, könnyebben vonható bele az olvasó a versbe.
· Hogyan születik meg nálad egy vers? Egy képből, egy mondatból, egy ritmusból vagy inkább egy hosszabb ideje érlelődő életérzésből?
– Bármiből jöhet; képből, hangból, hangulatból, élményből, zenéből, emlékekből, nagyon nem mondanék igazat, ha bármelyik mellett szavaznék. Szeretek magamban felidézni érzéseket valami hatására, és ez általában az alapja egy vers megírásának.
· Mennyire vagy szigorú önmagaddal? Előfordul, hogy egy már késznek hitt versedet hónapokkal vagy akár évekkel később teljesen átírod?
– Nem, nem írok át már kész verset, az úgy van meg, ahogy akkor, bármikor megíródott. Az igaz, hogy én dolgozom a versekkel, nálam nem szalad csak úgy elő egy vers.
· Van olyan versed, amit ma már egészen másként írnál meg? Ha igen, mi változott benned azóta?
– Igazán nincsen. Az akkori énem is én voltam, és hogy megváltoztam, hogy változom, teljesen természetes. Van olyan versem, ami ma már inkább szórakoztat, de nem írnám át, még ha ma már jobban, szebben is tudnám.
· Mit gondolsz a mesterséges intelligencia megjelenéséről az irodalomban? Lehet-e technológiai segítséggel valódi költészetet létrehozni, vagy ehhez mindig szükség lesz az ember személyes tapasztalatára és érzelmeire?
– Én azt gondolom, ha nem helyettünk ír AI, hanem segít abban, hogy lássuk a hibáit egy alkotásnak, hogy szélesebb ismeretanyagból dolgozhatunk, hogy tanulhassunk valamit, akkor segít. Vagy segíthet. De nem helyettesítheti szerintem az ember érzéseit, tapasztalatait, intuitivitását, vállalt hibáit, szerethető gyengeségeit, teljességét. Hogy hová fejlődik? Ki tudja…
· Mit tartasz egy vers legfontosabb ismérvének: a formai tökéletességet, a gondolati mélységet vagy azt a bizonyos megmagyarázhatatlan többletet, ami megérinti az olvasót?
– Az összkép az, ami szerintem meghatároz egy verset, legyen szabadvers, vagy a kár a legszigorúbb forma, ha az olvasó bele tud feledkezni, sajátjává válik a vers, az nem egy-egy elemtől történik meg, hanem szerintem attól a szerves egységtől, ami élménnyé teszi a verset az olvasóban.
· Világirodalmi és magyar költők közül kik azok, akik a legnagyobb hatással voltak rád, akár tudatosan, akár észrevétlenül?
– Én imádtam a gyerekverseket, egyszerű de tartalmas meséiket, ritmusaikat, könnyedségüket, de Váci Mihály, persze Ady, József Attila, Radnóti, Faludy –Villon verseivel különösen, Romhányit imádtam, ma is, és igazán bennem a görög drámák teljessége is nagyon mély nyomot hagyott.
· Ha egyetlen köteted maradhatna fenn az utókornak, melyiket választanád, és miért?
– Mind az egyet. Kicsit hosszú lett, de az akkori önmagam teljessége benne van a megtett úttal együtt.
· A DunapArt Kulturális és Művészeti Egyesület tagjaként hogyan látod a közösségi alkotómunka szerepét? Mit adhat egy ilyen szellemi műhely a mai magyar irodalomnak?
– Alapvetően teret a kortársaknak, lehetőséget arra, hogy megmutassuk magunkat, ezért különösen tisztelem minden irodalmi honlap üzemeltetőjét, szerkesztőit, mert abban, hogy megtörténhessen alkotó és olvasó találkozása, elvitathatatlan érdemük van. Műhelyként működni, működtetni már más kérdés, sajnos (még az írással foglalkozók között is) nehezen megy a pontos fogalmazás, nincs meg a szöveg mögött az érzés, az összekacsintás, a szeretet, szóval sok félreértés eszkalálódott már sértődéssé, haraggá a személyes beszélgetés hiánya miatt. Aki nyitott, annak nagyon sokat segíthet, és persze a kritikusban is kell legyen alázat mű és alkotója iránt.
· Véleményed szerint milyen irányba halad jelenleg a kortárs magyar líra? Gazdagodik vagy veszít az értékeiből?
– Sokszor azt érzem, hígul, torzul, veszít önmagából, a jelentőségéből, aztán olvasok egy kiváló verset, és megfordul bennem, van remény, van fejlődés. De hogy az én általam megfogalmazott fejlődés az a helyes út e, azt nem tudom.
· Mit tanácsolnál azoknak a fiatal költőknek, akik ma teszik meg az első lépéseiket, és szeretnének hosszú távon is hiteles alkotókká válni?
– Nagyon sokat kell olvasni, meg kell érteni, élni a klasszikusok Arany, Vörösmarty korát, szellemiségét, látni kell a kurzusköltészet buktatóit, de a céljait és az eszközeit is bármely korban, és ez még csak tájékozás ebben a szép világban. Aztán hinni kell önmagunkban, csalódni és újjáépülni, ezekből a tapasztalatokból tanulni, és beépíteni önmagukba. És alázat, alázat érzések, emberek, formák iránt, még senki sem írta meg a csupa nagybetűs VERSet. Szerencsére. Mit csinálnánk utána? Szóval aki önmagát adja, hiteles.
· Ha lehetőséged lenne egyetlen estére beszélgetni bármely magyar vagy világirodalmi költővel, kit választanál, és mi lenne az első kérdésed hozzá?
– Én Weöres Sándorral ülnék le szívesen, és azt kérdezném, hogyan tudta elviselni és mégis ilyen színessé tenni nekünk a XX. századot… Aztán csak hallgatnám.
· Zárásként engedj meg egy személyesebb kérdést. Amikor egyszer majd valaki évtizedek múlva leveszi a polcról Hepp Béla – aLéb egyik kötetét, mit szeretnél, milyen érzéssel csukja be az utolsó oldalt?
– Hogy még… még olvasna tovább.
Egy jó interjú ritkán ér véget az utolsó kérdéssel, sokkal inkább ott kezdődik igazán, ahol az olvasó becsukja a lapokat, és magával viszi mindazt, amit a beszélgetés során nem csupán megértett, hanem át is érzett. Hepp Béla, vagy ahogyan az irodalmi közeg ismeri, aLéb, azok közé a költők közé tartozik, akik nem harsány, másokat megdöbbentő kijelentésekkel keltik fel az érdeklődést, hanem a kimondott és a kimondatlan közti finom egyensúllyal szólítja meg olvasóját.
A beszélgetés során kirajzolódik egy alkotói pálya, amit nem a gyors siker vagy a látványos szereplés iránti vágy alakított, hanem a nyelv iránti alázat, a gondolatok iránti felelősség és az emberi lélek rezdüléseinek figyelmes megértése. Ritka érték ez egy olyan korban, amikor a világ gyakran a minél hangosabb, harsányabb, polgárpukkasztóbb szavakat jutalmazza, miközben a valódi költészet sokszor éppen ellenkezőleg, az írás iránti alázatból építkezik.
Hepp Béla verseiben a forma nem öncélú kifejezési mód, inkább olyan tartóoszlop, ami lehetővé teszi, hogy az érzelmek ne áradjanak szét a semmibe, hanem koncentrált erővel szólaljanak meg. Ez a fegyelem azonban sohasem válik merevséggé, a kötött formái mögött mindig ott lüktet az ember, aki kérdez, emlékezik, kételkedik, remél és újra meg újra megpróbálja megtalálni a helyét a világban.
Talán ez az oka annak is, hogy költészete nem egyetlen korszakhoz vagy irodalmi irányzathoz kötődik. Versei nem követnek divatokat, ezért valószínűleg túl is élik azokat. A valódi líra mindig személyes, ugyanakkor képes egyetemleges élménnyé válni, amikor az olvasó egy-egy sorában saját örömét, veszteségét vagy belső csendjét ismeri fel, akkor történik meg az a ritka találkozás, amiért minden költészet megszületik.
A DunapArt közösségében Hepp Béla jelenléte azt is jelzi, hogy az irodalom nem pusztán az egyéni teljesítményre fókuszál. A közös gondolkodás, a kulturális értékek megőrzése és az alkotók közötti párbeszéd olyan szellemi műhelyt teremt, amiben az egyéni hang nem elveszik, hanem kiteljesedik. Egy közösség erejét végső soron mindig azok az emberek adják, akik képesek egymás munkáját tisztelettel fogadni, és saját alkotásaikkal is gazdagítani a közös kulturális örökséget.
A beszélgetés során nem csupán egy költőt ismerhettünk meg közelebbről. Egy olyan embert is, aki hisz abban, hogy a vers ma sem veszített jelentőségéből, hogy a nyelv képes hidat építeni ember és ember között. Hogy a szépség nem fölösleges érték, hanem az emberi létezés egyik legfontosabb megtartó ereje. A kortárs magyar irodalom jövőjét gyakran a változások felől közelítjük meg: új formák, új technológiák, új olvasási szokások felől. Ezek valóban meghatározzák korunkat, mégis úgy tűnik, hogy vannak értékek, amik nem változnak. Az őszinteség, az irodalmi igényesség, a nyelv szeretete és az emberi méltóság tisztelete ma is ugyanúgy a költészet alapjai, mint évszázadokkal ezelőtt.
Hepp Béla munkássága erre emlékeztet bennünket. Arra, hogy a vers nem csupán szavak egymásutánja, hanem találkozás önmagunkkal, egymással és mindazzal, amit emberi tapasztalatnak nevezünk. Talán éppen ezért nem az a legfontosabb kérdés, hány verset ír egy költő életében, hanem az, hogy hány ember szívében hagy maradandó nyomot.
Ha ez a beszélgetés hozzájárul ahhoz, hogy akár csak néhány új olvasó kézbe vegye Hepp Béla írásait, elidőzzön egy-egy versén, és a sorok között saját gondolataira ismerjen, akkor ez az interjú már betöltötte küldetését. Mert az irodalom végső értelme nem valami öncélú önkifejezés, hanem olyan kapcsolatteremtés, ahol a költészet valódi párbeszédet indít el ember és ember között, ilyenkor a belső csendünk sem hallgat el többé – mondhatni életre kel és tovább beszél a kimondott vagy leírt szó helyett.
– Varjú Zoltán –
