Az irodalom szolgálatában – Beszélgetés Oláh Andrással

Az irodalom szolgálatában – Beszélgetés Oláh Andrással

Írta: Varjú Zoltán
© DunapArt Magazin – 2026. 08. 07.

A kortárs magyar irodalom történetét nem kizárólag a kiemelkedő művek alakítják. Ugyanolyan jelentős szerepük van azoknak az alkotóknak is, akik a saját írói életművük építése mellett közösségeket szerveznek, folyóiratokat tartanak életben, fiatal szerzőket bátorítanak, és nap mint nap azért dolgoznak, hogy az irodalom élő, gondolkodó és egymásra figyelő szellemi közeggé váljon. Oláh András ezek közé az alkotók közé tartozik.

Költő, prózaíró, drámaíró, esszéista, szerkesztő és pedagógus – mindegyik szerep ugyanannak a belső hivatásnak különböző arca. Pályáját több mint négy évtizede a nyelv iránti felelősség, a gondolatok iránti igényesség és az emberi sorsok iránti érzékenység jellemzi. Verseiben a személyes élmény sohasem öncélú vallomásként jelenik meg. A hétköznapok apró rezdüléseiből kiindulva mindig tágabb emberi és erkölcsi kérdésekhez jut el, miközben a forma fegyelme és a gondolat szabadsága természetes egyensúlyban marad.

Oláh András költészetében különös hangsúlyt kap az idő. Nem csupán az elmúlás vagy az emlékezés ideje, hanem az ember belső ideje is: az a lassú érési folyamat, ami során a tapasztalat verssé, a veszteség bölcsességgé, a kérdés pedig sokszor újabb kérdéssé alakul.

Az alkotói pálya azonban nála sohasem korlátozódott a saját művek létrehozására. A Partium irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztőjeként hosszú évek óta olyan szellemi műhelyt gondoz, ami a kortárs magyar irodalom egyik fontos találkozási pontjává vált. Egy folyóirat szerkesztése jóval több, mint kéziratok kiválasztása. Bizalomépítés, párbeszéd, értékgondozás és kulturális felelősség. Az ilyen műhelyek biztosítják, hogy a különböző nemzedékek és eltérő poétikák ne egymás mellett, hanem egymással párbeszédben alakítsák tovább a magyar irodalom közös nyelvét.

Pedagógusként ugyanennek a szolgálatnak egy másik oldalát képviseli. Az oktatás és az irodalom nála nem két külön világ, hanem ugyanannak a küldetésnek két megnyilvánulása. Az egyikben a tudást, a másikban a gondolatot adja tovább, de mindkettő mögött ugyanaz a hit áll: hogy a kultúra képes formálni az embert, és a kimondott szó felelősséget hordoz.

Nem véletlen, hogy munkásságát az elmúlt években számos rangos szakmai elismerés kísérte. A Ratkó József-díj, az Ady Endre-díj, az Illyés Gyula-díj, a Magyar Arany Érdemkereszt, majd a József Attila-díj nem csupán egy életmű állomásait jelölik. Inkább annak a következetes alkotói és közösségi munkának az elismerései, amit évtizedek óta csendesen, a reflektorfényt nem keresve végez.

A DunapArt Magazin számára különösen fontosak azok az alkotók, akik hisznek abban, hogy az irodalom közösségteremtő erő. Akik számára a vers nem pusztán esztétikai teljesítmény, hanem az emberi kapcsolatok egyik legmélyebb formája. Oláh András ilyen alkotó. Művei mögött mindig ott áll az ember, aki figyel a világra, aki kérdez, kételkedik, emlékezik, és közben másokat is gondolkodásra hív.

Beszélgetésünk során nem csupán a díjakról, a kötetekről vagy az irodalmi pályáról szeretnénk szólni. Arra keressük a választ, hogyan látja ma egy József Attila-díjas költő a magyar irodalom jelenét és jövőjét. Mit jelent számára a szerkesztői felelősség, milyen szerepet tölthetnek be a regionális irodalmi műhelyek a nemzeti kultúrában, és hogyan őrizhető meg a költészet emberformáló ereje egy egyre gyorsuló világban.

Mert minden maradandó életmű mögött ott áll egy ember, aki nemcsak írni tanult meg, hanem odafigyelni a nyelv változásaira, az idő múlására, a közösség szükségleteire és az emberi lélek finom rezdüléseire. Oláh András munkássága ezt a figyelmet emeli alkotói magatartássá – s talán éppen ez teszi műveit és közéleti szerepvállalását egyaránt időtállóvá.

•  Több mint négy évtizede meghatározó szereplője a kortárs magyar irodalomnak. Ha ma visszatekint a pályakezdésre, mi volt az a belső indíttatás, ami végleg az irodalom felé vezetett?

– Nem gondolom, hogy meghatározó szereplő lennék. Úgy pontosítanám, hogy a szerkesztői munkám és a publikációim révén jó ideje folyamatosan jelen vagyok az irodalmi életben…

Ami a pályakezdést illeti: az első lökést az olvasmányélmények adták. Ezek mintájára tizenkét-tizenhárom éves koromban történelmi kalandregényt írtam. A versek csak később – középiskolás éveimben – kezdtek igazán érdekelni. Amikor viszont 17 éves kamaszként átbogarásztam József Attila összes verseit, rádöbbentem, hogy amiket firkálgatok, azoknak kevés közük van a költészethez. Abbahagytam. Négy-öt évig nem foglalkoztam versekkel. Prózával próbálkoztam, de azt is csak a magam örömére… Egy akkor írt novellám egyébként valahogy megőrződött, és bekerült a tavaly megjelent Távolságok című kötetembe is.

Ezzel együtt azt tudom mondani, hogy az írás számomra inkább csak játék volt. Persze egyre komolyabb játék, tétre menő, de mégiscsak játék.

•  Költőként, prózaíróként, drámaíróként, szerkesztőként és pedagógusként is ismert. Ezen szerepvállalások közül melyik áll Önhöz a legközelebb, vagy inkább úgy érzi, hogy ezek együtt alkotják azt az embert, akit Önben megismerhetünk?

– Nem élem meg külön ezeket a szerepeket. Mindegyik én vagyok. Persze nem egyszerre született meg ez az állapot. Tény, hogy mindig is tanár – konkrétan történelemtanár – szerettem volna lenni. Ezt nyilván befolyásolta, hogy diákként több meghatározó pedagógus egyéniséggel is találkozhattam. Az elsős tanító nénim, az általános iskolás történelem és rajztanárom, a gimnáziumi osztályfőnököm igazán karizmatikus személyek voltak. Ők adták a példát számomra.

Az irodalom, az alkotómunka azonban hosszú ideig csak hobbi szinten volt jelen az életemben. Magamnak írtam. A ’80-as évek közepén jutottam el odáig, hogy – némi unszolásra – megmutattam a verseimet Fodor Andrásnak, aki mindjárt közölt is párat az akkor általa szerkesztett Somogy folyóiratban, és ösztönzött, hogy máshol, más lapoknál is méressem meg az írásaimat. Így kezdődött. A többit már az élet hozta…

•  Verseiben gyakran jelenik meg az idő, az emlékezés és a személyes sors kérdése. Mennyiben táplálkoznak ezek saját élettapasztalataiból, és hol kezdődik a költői fikció?

– Mostanában egyre gyakrabban nyúlok vissza a múltba. Persze nem csupán a saját élményeim és emlékeim között kutatok, mások világába is betolakszom. Mindig találok valamit, ami megszólít. Hogy aztán ez a valóságmorzsa milyen irányba fejlődik tovább, az már egy másik történet. Mindig az adott pillanat dönti el. A hangulat, az aktuális hatások és ingerek. De mindegyik írás én vagyok, az én világomat közvetíti.

•  Szinte minden alkotónak vannak meghatározó mesterei. Kik voltak azok a magyar vagy világirodalmi szerzők, akik a legnagyobb hatást gyakorolták Önre?

– József Attilát már említettem. Ő volt az etalon számomra. Nagyon sokat köszönhetek a verseinek. Mellette Ratkó József és Szilágyi Domokos művei fogtak meg igazán. Szerettem Radnóti és Zelk Zoltán munkáit is. Zelk „Halott sirály”-a hosszú ideig kísért. És persze meg kell említenem Képes Gézát is… A világirodalomból nemigen tudok ilyen példát említeni. A hazai klasszikusokon nőttem fel. De szívesen olvastam például Jannisz Ritszoszt, akit a már említett Képes Géza fordításai révén ismertem meg. Egy időben Ginsberg is a kedvenceim közé tartozott.

•  Volt-e olyan időszak az életében, amikor úgy érezte, hogy az írás háttérbe szorul, vagy éppen elveszítette korábbi jelentőségét? Mi segített továbblépni?

– Az alkotásvágy mindig bennem munkált. Akkor is írtam, amikor még föl sem merült bennem a publikálási szándék. Persze voltak holtpontok, amikor kevesebb figyelmet fordítottam az alkotásra, de ennek más okai voltak. Leginkább az idő szűkössége, a külső kényszerek. De a mondanivaló halmozódott bennem, s amikor alkalmam nyílt rá, megírtam, ami kikívánkozott belőlem. (Az idővel egyébként azóta is folyton harcban állok. Soha sincs belőle elég. Valamit mindig félre kell tenni…)

•  Mit gondol, a költészet inkább önismereti út, közösségi szolgálat vagy az emberi lét értelmezésének egyik formája?

– Azt hiszem, valamilyen szinten mindegyik állítás igaz. S ily módon a költészet egyfajta lélekgyógyászat is.

Én egy olyan korban cseperedtem fel, amikor még rejtett üzenetet is közvetítettek az alkotások. Negyven-ötven évvel ezelőtt a cenzúra miatt a vers titkosított jelnyelvként működött, ahol a költő metaforákon, versképeken keresztül üzenhetett. Talán épp ezért volt nagyobb respektje akkoriban az irodalomnak. Mert mindenki a kódolt jelentést kutatta, a cinkos összekacsintásra összpontosított.

Mára ez a szerep jelentősen módosult. A vers ma is üzenethordozó, de már nincs szükség a titkosításra.

Ugyanakkor a vers tükör is, amibe ha belenézünk, önmagunkon, a bennünk dúló érzéseken túl felfedezhetjük a hátunk mögött kucorgó világot is, amiben élünk.

Amíg van olvasni vágyó ember, addig reménykedhetünk abban, hogy az irodalom biztosítani tudja azt az érzelmi többletet, ami a lélek és a hit megerősítéséhez nélkülözhetetlen. A vers így tulajdonképpen terápia is. Megoldáskeresés. Gyógyír és sebtapasz…

•  Mit tanított Önnek az irodalom az emberről, amit más hivatás talán nem tudott volna megmutatni?

– Azt hiszem, elég volna csak Madách mostanra egyre inkább igazolódni látszó jövőképzetére utalni, de nem akarom a pesszimizmust erősíteni. Így mellé teszem Weöres Sándor sokszor idézett gondolatát, amit A teljesség felé című kötetében tett közzé. Így hangzik: „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: / Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”.

•  Költészetére jellemző a letisztult nyelv és a gondolati fegyelem. Hogyan születik meg Önnél egy vers? Egyetlen képből, egy emlékből, egy ritmusból vagy hosszabb belső érési folyamat eredményeként?

– Változó. Van, amikor egyszuszra íródik meg, máskor meg napokig mazsolázgatom a szöveget. Minden szónak meg kell találni a helyét. Egyfajta kirakós játék ez. Van, amikor kínálja magát, szinte ösztönösen szerveződik a szöveg, máskor meg hosszan kell babrálni vele. És persze a „Törlés”-gombra is szükség van nemegyszer.

A kiváltó ok pedig bármi lehet, amibe belebotlok. Egy élmény, egy találkozás, egy elejtett félmondat, egy felbukkanó emlék, egy asztalon felejtett jegyzet, egy csésze kávé, egy hajókürt, egy dallam, egy késve érkező villamos…

•  Mennyire kritikus önmagával szemben? Előfordul, hogy egy már késznek hitt verséhez évekkel később is visszatér, és újraíródik Önben?

– Igen, megtörtént már, hogy egy véglegesnek hitt szöveget újragondoltam. Olyat is, ami folyóiratban már megjelent, de pár év múlva más szemmel tekintettem rá… Főleg egy kötet összeállításakor történhet efféle, amikor átböngészem a rendelkezésre álló anyagot… De onnantól kezdve, hogy kötetben megjelennek, elengedem a verseket. Éljék a saját életüket…

•  A mai költészetben gyakran háttérbe szorulnak a klasszikus formák, hogyan látja a kötött versformák és a szabadvers viszonyát a 21. századi lírában?

– Azt hiszem, minden költő kipróbálja a klasszikus formákat, és vissza-visszatér hozzájuk, ha a mondanivaló ezt kívánja. A szabadversnek más a lüktetése, de sokszor csapdába csalja az embert. A klasszikus formák nagyobb fegyelmet igényelnek. Volt idő, amikor én is mániákusan szonetteket írtam, ám később úgy éreztem, hogy ezzel bezárkózom.

•  Mit gondol a mesterséges intelligencia megjelenéséről az irodalomban? Segítheti-e az alkotást – netán rontja hitelességét -, vagy a költészet lényegéből fakadóan mindig megmarad emberi műfajnak?

– Lehet, hogy régimódinak, avitt gondolkodásúnak tartanak majd, de nem szeretném az irodalmat a mesterséges intelligenciára bízni. Az emberi érzéseket, érzelmeket semmi sem helyettesítheti.

Egy felgyorsult, rohanó világban élünk, ahol egymásra is alig jut időnk. Talán épp ezért érzem úgy, hogy az irodalomnak ma különösen fontos feladata, hogy megállásra, töprengésre késztesse az olvasót… Inspirálja, hogy ne vakon éljen a világban. Keresse azt, ami emberi.

•  Több műfajban is alkot. Más lelkiállapot szükséges egy vershez, mint egy novellához vagy drámához?

– A vershez, a novellához néha elég egy ráérzés, egy sugallat. Nevezhetjük ezt ihletett pillanatnak. A drámát és a regényt viszont tervezni kell. Alaposabb, több irányú megközelítést igényel. Komoly kitartás kell hozzá, és folyamatos ösztönző állapot.

•  Van olyan műve, amit ma már egészen másként írna meg? Ha igen, mit változtatott rajta az idő?

– Olyan verset nem írtam, amit morális okokból ne vállalhatnék. Olyat viszont igen, amire utóbb azt mondtam: nem igazán sikerült. És valószínűleg akad olyan is, amit meg sem kellett volna írni… De engem inkább az foglalkoztat, amit még nem írtam meg.

•  Ha egyetlen kötetet kellene ajánlania annak, aki most találkozik először Oláh András nevével, melyiket választaná, és miért?

– Ha versekről van szó, akkor talán a Fagypont alatt címűt említeném. Különösebb indokot nem fűznék hozzá. Legyen elég annyi, hogy ez volt az utolsó, amit kiadtam a kezemből, s még nem szakadtam el tőle egészen.

•  A Partium folyóirat főszerkesztőjeként hosszú ideje aktív alakítója a kortárs magyar irodalmi életnek. Mit jelent Ön számára a szerkesztői felelősség? Hol húzódik a határ az iránymutatás és az alkotói szabadság tisztelete között?

– A szerkesztő élete nem egyszerű, hiszen irgalmatlan mennyiségű küldeménnyel kell megküzdenie, és azokat válogatnia, szelektálnia kell. Ez olykor konfliktusokat gerjeszt, sértődéshez vezet, de ezt akkor is tudtam, amikor elvállaltam a feladatot. Mérlegelnem kell, hogy a lap szellemisége ne sérüljön, és tükrözzön egyfajta minőséget. Persze arra is próbálok vigyázni, hogy az írásokat velem megosztó alkotó önérzete se szenvedjen csorbát, bár ez nem mindig sikerül.

•  Napjainkban sok szó esik arról, hogy a nyomtatott irodalmi folyóiratok szerepe átalakulóban van. Hogyan látja a folyóiratkultúra jövőjét Magyarországon?

– Ahhoz a generációhoz tartozom, akik még szeretik kézbe venni, lapozgatni a könyveket, folyóiratokat. S ebből az állapotból valószínűleg az sem fog kimozdítani, ha a nyomtatott termékek korlátok közé szorulnak. Ez a veszély megvan, hiszen a költségek folyamatosan emelkednek. Nagyon sok lap már csak online formában jelenik meg.

•  Mit gondol a regionális irodalmi műhelyek – így a Partium vagy éppen a DunapArt Magazin – szerepéről? Képesek lehetnek-e valódi értékközvetítő műhelyekként működni a fővároson kívül is?

– Szerencsére a főváros-centrikusságot részben már levetkőzte az irodalom. Komoly bázisuk van a vidéki folyóiratoknak is. És a szerzői gárda sem területi kötődésű, hiszen szinte minden lap a Kárpát-medence egészéből merít.

A Partium annak idején azzal az elképzeléssel indult, hogy a peremvidék, a történelmi Partium alkotói számára biztosítson publikációs lehetőséget. Mára mi is kinőttük ezt a teret. A szerzői gárdánk jelentős hányada ugyan valóban a történelmi Partiumhoz kötődik, de ma már Marosvásárhelytől Genfig, Zentától Torontóig mindenhonnan kapunk írásokat.

Negyedéves kiadvány vagyunk, elképesztő mennyiségű anyaggal kell megbirkóznunk. De ez még inkább arra ösztönöz, hogy küzdjünk a lap megmaradásáért.

•  A József Attila-díj minden magyar alkotó számára kiemelkedő szakmai elismerés. Mit jelentett Önnek ez a kitüntetés? Inkább visszaigazolás volt, vagy újfajta felelősséget jelent?

– Kétségkívül megtisztelő, ha az alkotói tevékenységet hivatalosan is elismerik, ám ez csak egyetlen röpke pillanat az ember életében. Volt egy szép napom, de az élet megy tovább. Megállni nem lehet, nem szabad, hiszen mindig jönnek újabb feladatok, újabb kihívások.

•  Mit tanácsolna azoknak a fiatal szerzőknek, akik ma kezdik irodalmi pályájukat? Milyen hibákat érdemes elkerülniük, és milyen értékekhez kellene minden körülmények között ragaszkodniuk?

– Nem tudok tanácsot adni. Mindenkinek a maga útját kell járnia. Indulhat rossz irányba, tévedhet zsákutcába – ez sem baj, ha felismeri és okul belőle. Amihez pedig ragaszkodni kell, az a szeretet, az emberség és az igazság.

•  Zárásként engedjen meg egy személyesebb kérdést. Ha száz év múlva egy irodalomtörténész egyetlen mondattal szeretné összefoglalni Oláh András életművét, mit remél, mi állna abban a mondatban?

– Nem tudom, létezik-e ilyen összegző erejű mondat. Valószínűleg nincs, ezért nem is erőltetem a keresését. A felvetés kapcsán Nagy Lászlónak a jövő nemzedéke számára megfogalmazott üzenete jutott eszembe: „Ha lesz emberi arcuk…” Így inkább én is valami hasonlóval kerülöm ki a kérdést. Egy régi versemből emelek ide egy mondatot, aminek talán üzenetértéke van: „Egy másik kéz nélkül mindegyik kéz üres”.

Egy alkotóval készült beszélgetés mindig többről szól, mint életrajzi adatok vagy pályaképek felidézéséről. A valódi interjú nem csupán válaszokat közöl, hanem bepillantást enged abba a gondolkodásmódba is, amiből az adott életmű megszületik. Oláh András esetében különösen igaz ez. A beszélgetés során nem csupán egy József Attila-díjas költőt ismerhettünk meg közelebbről, hanem egy olyan embert, aki hosszú évtizedek óta csendesen, következetesen és rendkívüli szakmai igényességgel szolgálja a magyar irodalmat.

Napjainkban gyakran esik szó arról, hogy az olvasás háttérbe szorul, a kultúra szerepe átalakul, az irodalom pedig egyre nehezebben talál utat az emberekhez. Talán éppen ezért felértékelődnek azok az alkotók, akik nemcsak könyveket írnak, hanem közösségeket is építenek. Akik hisznek abban, hogy a költészet nem önmagáért létezik, hanem azért, hogy kapcsolatot teremtsen ember és ember között.

Oláh András munkásságának egyik legfontosabb sajátossága éppen ez a kettősség. Egyszerre alkotó és szervező, költő és szerkesztő, gondolkodó és közösségformáló személyiség. Ritka képesség, amikor valaki nemcsak saját művein dolgozik, hanem mások alkotói útját is segíti, új hangokat fedez fel, és teret ad azoknak, akik még csak most keresik helyüket az irodalomban. Egy folyóirat szerkesztése valójában láthatatlan alkotómunka: bizalom, türelem, szakmai felelősség és hosszú távú gondolkodás nélkül nem működhet. Ez a munka ritkán kerül reflektorfénybe, mégis meghatározó szerepet játszik a magyar irodalom egészséges működésében.

A beszélgetésből az is világossá válik, hogy az irodalom számára nem elszigetelt művészi tevékenység, hanem életforma. A költészet nem pusztán esztétikai érték, hanem az emberi lét megértésének egyik legmélyebb lehetősége. Verseiben és prózájában ugyanúgy jelen van a személyes tapasztalat, mint a közösségi felelősség. Ez a kettősség teszi hitelessé életművét.

Külön figyelmet érdemel az a szemlélet, ami szerint az irodalom nem kizárólag a nagy kulturális központok kiváltsága. Magyarország irodalmi térképe mindig is sokszínű volt. A vidéki műhelyek, folyóiratok, alkotóközösségek és kulturális egyesületek gyakran éppen olyan fontos szellemi értékeket hoznak létre, mint az ország legismertebb intézményei. Ebben a munkában a Partium folyóirat évtizedek óta meghatározó szerepet vállal, és ennek a folyamatnak Oláh András az egyik legfontosabb alakítója.

A DunapArt Művészeti és Közéleti Magazin is hasonló meggyőződésből építkezik. Hisz abban, hogy az irodalom akkor tölti be küldetését, ha hidakat épít. Hidat nemzedékek között, különböző alkotói világok között, valamint az olvasók és a szerzők között. Az ilyen közösségek nem egymás versenytársai, hanem ugyanannak a kulturális örökségnek különböző őrzői. A magyar irodalom gazdagságát éppen az adja, hogy sokféle műhely, sokféle hang és sokféle alkotói szemlélet létezhet egymás mellett.

Oláh András pályája arra is emlékeztet bennünket, hogy az irodalmi elismerések – bármennyire fontosak is – valójában nem lezárják, hanem megerősítik az alkotói utat. Egy József Attila-díj nem csupán egy életmű elismerése, hanem bizalom is: annak a meggyőződésnek a kifejezése, hogy az addigi munka maradandó értéket teremtett, és a jövő számára is irányt mutathat.

Talán ez a legfontosabb üzenete ennek a beszélgetésnek. Az irodalom nem a díjakban, a példányszámokban vagy a nyilvános szereplésekben méretik meg. Sokkal inkább azokban a csendes pillanatokban, amikor egy vers megszólít egy ismeretlen olvasót, amikor egy folyóirat új szerzőnek ad lehetőséget, vagy amikor egy tapasztalt alkotó egyetlen biztató mondattal elindít valakit a saját útján.

Ha ez az interjú hozzájárul ahhoz, hogy az olvasó ne csupán Oláh András műveit ismerje meg, hanem azt az emberi és szellemi magatartást is, ami mögötte áll, akkor elérte célját. Mert minden maradandó életmű mögött ott áll egy valódi ember, aki nagyon jól tudja: a költészet nem csupáncsak a művészet egyik kifejező ága, hanem egyfata szolgálat. Szolgálata a nyelvnek, az embernek és annak a közösségnek, aminek az emlékezete minden kimondott szóval tovább gazdagodik.