Az emlékezet rétegződései között – Beszélgetés Debreczeny Györggyel

Írta: Varjú Zoltán
© DunapArt Magazin – 2026.07.20.

A kortárs magyar irodalom egyik legizgalmasabb sajátossága, hogy alkotói között olyan szerzőket is találunk, akik nem csupáncsak új műveket hoznak létre, hanem párbeszédet kezdeményeznek az irodalmi hagyományokkal. Debreczeny György ezek közé az alkotók közé tartozik. Költőként, prózaíróként, szerkesztőként és könyvtárosként hosszú évtizedek óta a magyar kultúra szolgálatában áll, miközben munkásságát mindig a nyelv iránti kíváncsiság, a gondolati igényesség és a műfajok közötti szabad átjárás jellemezte.

Pályája jól példázza, hogy az alkotói út ritkán egyenes vonalú. Az első publikációkat követően hosszabb időre eltávolodott az irodalmi nyilvánosságtól, ám ez a csend nem jelentette az alkotás végét. Inkább egy belső érési folyamat része volt csupán, aminek eredményeként új szemlélettel, gazdagabb tapasztalatokkal és sajátos hangon tért vissza. Az azóta megjelent kötetei azt bizonyítják, hogy a valódi irodalom nem ismeri az elvesztegetett éveket: minden megélt tapasztalat később a művek szövetébe épül.

Debreczeny György írásainak egyik legkülönlegesebb vonása az intertextualitás természetes jelenléte. Műveiben az irodalmi hagyomány nem lezárt múzeum, hanem élő beszélgetőtárs. A klasszikus és modern szerzők gondolatai, motívumai és nyelvi megoldásai nem idézetként vagy tiszteletadásként jelennek meg, hanem új jelentéseket teremtő alkotóelemekké válnak. A kollázs és a montázs nála nem formai játék, hanem alkotói módszer: annak bizonyítéka, hogy minden új szöveg egy hosszú kulturális párbeszéd folytatása.

Ez a szemlélet különösen közel áll a könyvtárosi hivatáshoz is. A könyvtár ugyanis nem pusztán könyvek gyűjteménye, hanem az emberi emlékezet egyik legfontosabb őrzője. Talán nem véletlen, hogy Debreczeny György műveiben is gyakran találkozunk az emlékezés, az idő, az újraértelmezés és az irodalmi hagyomány kérdéseivel. A múlt nála nem lezárt történet, hanem olyan örökség, amit minden új olvasat tovább gazdagíthat.

Alkotói munkája mellett szerkesztőként is jelentős szerepet vállal, amit felelősséggel végez. A DunapArt Magazin prózaszerkesztőjeként azok közé tartozik, akik nap mint nap azért dolgoznak, hogy a kortárs magyar irodalom minél több értékes alkotása jusson el az olvasókhoz. A szerkesztő munkája ritkán látványos, mégis meghatározó. Egyszerre kíván szakmai felkészültséget, nyitottságot, empátiát és azt a képességet, hogy felismerje egy kéziratban a még kibontakozás előtt álló tehetséget. Ez a háttérmunka sokszor éppen olyan fontos része az irodalomnak, mint maga az alkotás.

Debreczeny György életműve arra is emlékeztet bennünket, hogy a kortárs irodalom nem kizárólag az újdonság kereséséről szól. Legalább ennyire fontos a folytonosság megőrzése, a kulturális emlékezet ápolása és az a párbeszéd, ami nemzedékeket kapcsol össze. Írásaiban egyszerre van jelen a hagyomány tisztelete és az új formák iránti nyitottság. Ez a kettősség teszi munkásságát különösen értékessé.

A DunapArt Magazin közösségében végzett munkája is ezt a szemléletet tükrözi, egy olyan alkotói műhely része, ami hisz abban, hogy az irodalom nem versengés, hanem közös értékteremtés. Hogy a szerzők nem egymás ellen, hanem egymást gazdagítva dolgoznak a magyar kultúra továbbépítésén. Ez a közösségi gondolkodás ma talán fontosabb, mint valaha.

Beszélgetésünkben ezért nem csupán egy költővel és prózaíróval találkozunk. Arra keressük a választ, hogyan látja egy szerkesztő a kortárs magyar irodalom jelenét, miként születnek nála az új művek, hogyan viszonyul az irodalmi hagyományhoz, és milyen felelősséget jelent számára más alkotók kéziratainak gondozása. Ugyanakkor arra is kíváncsiak vagyunk, hogyan őrizhető meg a nyelv iránti alázat és az alkotás öröme egy olyan világban, ahol minden gyorsulni látszik.

• Költőként, prózaíróként, szerkesztőként és könyvtárosként is hosszú utat jártál be. Ha visszatekintesz a pályád kezdetére, mi volt az a meghatározó élmény vagy felismerés, ami végleg az irodalom felé irányított?

Hogy mi tekinthető véglegesnek, én nem tudom. Gyerekkoromból két verseskönyvre emlékszem, amelyekből több verset kívülről tudtam akkor, amikor még olvasni nem is tudtam Gazdag Erzsi Meseboltja és Móra Ferenc Sétálni megy Panka című gyerekvers kötete voltak ezek.

Első poétika megnyilvánulásom még az általános iskola alsó tagozatán a Nemzeti dal átírása volt, amit az akkori tanító nénim egy intővel jutalmazott. Talán hetedikes vagy nyolcadikos koromban, Arany János ösztönzésére versben írtam meg egy irodalom dolgozatot. Tizenöt-tizenhat éves koromban, kiábrándult kamaszként, volt egy időszak, amikor naponta legalább egy verset megírtam, ezek közül néhány már később is vállalhatónak bizonyult. Közgazdasági szakközépiskolába jártam ekkoriban, és a gépírás tanárnővel volt egy hallgatólagos megállapodásunk, hogy az órán én „szép csendesen” a saját verseimet gépelem. Egyszer szakfelügyelő jött az órára, feltűnt neki, hogy más tempóban gépelek, mint a többiek, és szépen lebuktam, művemet (kissé nihilista-dekadens költemény volt) elkobozták, és a vénkisasszony magyar- és franciatanárnőnk, egyben osztályfőnökünk az órán elemezte. Szóval már korán felfigyelt rám a kritika is. Hogy intőt vagy rovót kaptam érte, már nem emlékszem.
Ekkoriban kezdtem ismerkedni a kortárs költészettel is, s így visszatekintve kezdeti választásaim ma is megállják a helyüket: Ágh István, Csoóri Sándor, Nagy László és Rákos Sándor akkoriban megjelenő köteteivel ismerkedtem.

• Pályád során volt egy hosszabb időszak, amikor háttérbe szorult az irodalmi nyilvánosság. Mit adott számodra ez a csend, és hogyan formálta későbbi alkotói gondolkodásodat?

Ja igen, az irodalmi nyilvánosház.

Viszonylag fiatalon, 1982-ben, 24 évesen jelent meg az első kötetem, a Kozmosz Könyvek sorozatban, Rózsa Endre szerkesztette. Utána két kéziratom járta meg postai úton a Magvetőt, mindkettőt vissza is hozta a postás bácsi. Végül egybe szerkesztettem a kettőt és elvittem a Szépirodalmihoz, itt jelent meg 1989-ben. Utána már csak ritkán írtam, s lassan a publikációk is elmaradtak.
Sorban születtek a gyerekek, jött az úgynevezett rendszerváltás, és inkább a megélhetés kényszere határozta meg mindennapjainkat.

Voltam kérdezőbiztos, hirdetésszervező, több-kevesebb sikerrel, aztán úgy 1994-től családi vállalkozásban elkezdtünk szakkönyveket terjeszteni. A Kiskapu Kiadó után talán a miénk volt a második online könyváruház, de szerepeltünk a Kossuth Kiadóval együtt a kissé korainak bizonyult és gyorsan megboldogult Népszabadság Plázában is. Gondolatilag is eléggé lefoglalt a vállalkozás. 1988 végén kezdtem újra verseket írni, s olykor-olykor publikálni is.

1987-ben, első gyermekünk születésének évében csináltam egy kötetnyi versmontázst, meg is szerkesztettem. Aztán megjárt két-három kiadót, nem voltak kíváncsiak rá. Így aztán ha nem is a fiókban landolt a kézirat, de a gardróbszekrény felső részében. Elkeserített a tapasztalt közöny, s úgy gondoltam, akkor ennyi, én ezeknek nem írok.

Kellemes meglepetés volt, amikor 2011-ben felhívott egy kisebb kiadó vezetője azzal, hogy tetszett neki az első kötetem, és szívesen megjelentetné a verseimet. Így 24 év után vált valódi könyvvé ez a kötet a Syllabux Kiadó jóvoltából, köszönet érte Szabados Tamásnak. Sőt mi több a címe.
Ez a nemírásos időszak nagyjából egybeesik az ún. rendszerváltás kezdeti esztendeivel. Hasznosak voltak az ebben az időszakban szerzett tapasztalatok, amiképpen a korábbiak, s majd a későbbiek is. Ahogy a buddhisták mondják: minden tanítás.

• Mit jelent számodra ma az írás? Önismeretet, szabadságot, belső kényszert vagy inkább szolgálatot?

Nehéz ezt szétszálazni, valószínűleg mindegyiket. És azért ne feledkezzünk meg az alkotás öröméről sem. Egyszer a feleségen, Juhász Zsuzsanna, aki persze maga is ír, mondta: „Te, ha ezek az emberek tudnák, hogy micsoda örömmel írod ezeket a szörnyű verseket.” Jót nevettünk rajta. Ő költőként indult, de mostanában prózát ír, nemrég jelent meg a negyedik prózakötete, én maradtam ezeknél a szörnyű verseknél.

• Költőként és prózaíróként is ismert vagy. Melyik műfaj áll közelebb hozzád, vagy úgy érzed, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól?

Prózaíróként talán kevésbé, bár valóban volt néhány prózai megnyilvánulásom. Például „Ilyen vagyok, ilyen” https://tiszataj.bibl.u-szeged.hu/13605/1/tiszataj_1988_004_030-034.pdf címmel írtam egy szöveget, amiben szerkesztői leveleket és a rólam szóló recenziók részleteit írtam át egyes szám első személybe, verseimet elemezve és biztatva magamat. Vallomás helyett volt az alcíme, és jókat mosolyogtam magamban, amikor 1988-ban lehozta a Tiszatáj.
Mégis, a jó prózát inkább olvasni szeretem.
A verset azért szeretem, mert az bármikor és szinte bármiből lehet írni, bármilyen formában, akár egy kávéházi szalvétára is. Ahogy Gregory Corso írja Vers harminckettedik születésnapom előestéjén c. versében (Eörsi István fordításában):

„Nincs választás két út közt; ha lenne,
mindkettőt választottam volna kétségtelenül.”

• Mely szerzők voltak azok – akár magyar, akár világirodalmi alkotók –, akik a legerősebben formálták írói látásmódodat?

Itt vissza kell kanyarodjak kezdeti kortárs versolvasmányaimhoz: Nagy László veretes versei (Versben bujdosó), Ágh István egybesöpört almacsutkái meg minden (Jóslatok az újszülöttnek), Rákos Sándor emelkedettsége (Az emlék jelene), Csoóri Sándor mindennapokat átlényegítő versbeszéde (Párbeszéd sötétben) egyaránt alakították látásmódomat.

Később nagy élmény volt a Ginsberg, Corso, Ferlinghetti verseivel való találkozás. Domonkos István és Tolnai Ottó verseit is szerettem, és persze Tandori verseit, főként A mennyezet és padlót.

Ami a prózát illeti, többek között Beckettet, Queneaut, Ionescot említeném, Thomas Bernhardot.

Életemre s munkásságomra a legnagyobb hatással mégis egy prózai mű volt, mégpedig Benedek István Aranyketrec c. könyve, ami egy nyílt elmeosztály életéről szól. 16 lehettem, amikor elolvastam, és elhatároztam, hogy én márpedig pszichiátrián fogok dolgozni. Nyáron diákként egy hónapot dolgoztam a Lipót (a néhai Országos Ideg- és Elmegyógyintézet) Völgy utcai férfi funkcionális idegosztályán, majd a középiskolától érzékeny búcsút véve a Pomázi Munkaterápiás Intézet Kiskovácsi Kórházában lettem segédápoló. 3 évig dolgoztam itt, közben munka mellett elvégeztem az egészségügyi szakiskolát, és 1977-ben okl. ideg- elmeápoló lettem. Ezután a Korányi Frigyes és Sándor Kórház Balesti belgyógyászati osztályán voltam ápoló, egészen 1982 januárjában történt kirúgásomig. (Az egyszerű nép csak öngyilkos osztályként emlegette.) Szerencsére akkor már volt szerződésem a Móra Kiadóval az első kötetemre, így két héten belül szép előleget vehettem fel.

• Volt-e olyan könyv, ami alapjaiban változtatta meg az irodalomról alkotott elképzeléseidet?

Irodalom és élet számomra sosem vált külön élesen. De például nagyon tetszett ahogy Tandori új alapokra helyezte a szonettet A mennyezet és a padló c. kötetében.

Később nagy élmény volt Beckett, Queneau és Ionesco prózája, majd Thomas Bernhard.

Sokat alakított szemléletemen a buddhizmussal s az ókori kelettel, Kínával kapcsolatos irodalom vagy a klasszikus kínai költészet és próza alkotásai.

• Mit tanított neked az elmúlt évtizedek alkotói munkája önmagadról és az emberi természetről?

Azt tanította, hogy minden tanítás, csak észre kell venni. Lehetőleg ne mindig az én szemüvegén át szemléljük a dolgokat, és tanuljuk meg az elengedést is.
Kerüljük a tökéletest, ha tehetjük.

• Írásaid egyik sajátossága az intertextualitás és a kollázsszerű építkezés. Hogyan alakult ki ez az alkotói módszer, és mit ad számodra ez a fajta szövegépítés?

Jó játéknak indult. Az úgy volt, hogy 1984-ben Csontos Sándorral, az Új Írás segédszerkesztőjével egyhetes tanulmányúton jártunk Újvidéken. Ennek során eljutottunk a Fórum Könyvkiadóhoz is, ahol kaptunk pár ajándékkönyvet, köztük a Versek éve 1976 c. könyvet ami a Híd különnyomata volt, és a Szép versekhez hasonlóan számos költő verseit tartalmazta. Először e kötetet lapozgatva illesztettem fejben egymáshoz két távoli verssort, és megtetszett a dolog. Gondoltam, folytatom, így született meg az első versmontázsom. Boldog betakarításban volt a címe, ezt is a Tiszatáj közölte, 1987-ben. https://tiszataj.bibl.uszeged.hu/13451/1/tiszataj_1987_010_034-038.pdf Az év végig aztán készítettem egy kötetre való versmontázst, ez lett a fent említett, hányatott sorsú Sőt mi több c. kötet.

Később elkezdtem belenyúlni a szövegekbe, idővel pedig már fordításokat is felhasználtam. Sokszor már csak néhány hívószót vettem kölcsön az eredeti szövegből, s így jutottam el a montázstól a kollázsig. (Utóbbin azt értem, amikor már jócskán beleírtam, változtattam az eredeti szövegen.)

És hogy mit ad? Újfajta látásmódot, örömet: az írás és a játék örömét is.

• Amikor új mű születik nálad, mi az első: egy történet, egy mondat, egy hangulat vagy egy kép?

Bármiből születhet a mű, akár a kávézás élményéből, egy tárgy használati utasításából, egy fél füllel hallott mondattöredékből, újságok apróhirdetéseiből, reklámokból, mély és gyönyörű gondolatokból, anyám tyúkjából stb.

• Mennyire vagy maximalista? Előfordul, hogy egy már lezárt novellát vagy verset évekkel később újra előveszel és átírsz?

Nemigen szoktam utólag átírni a verseimet, bár biztosan akad egy-két kivétel, de inkább pár apró javítás.
Igyekszem lehetőleg a megírásakor készre kalapálni.
Arra viszont már volt példa, hogy egy versem bő negyedszázad után, más címmel újra megjelent, szerkesztői inspirációra.

• Könyvtárosként egész életeden át könyvek között dolgoztál. Mennyiben befolyásolta ez az olvasói és írói szemléletedet?

Igaz, hogy a könyveket mindig szerettem, és már kamaszkoromtól könyvek, a saját könyveim vettek körül, de „csak” 2004 óta vagyok könyvtáros. Ősz fejjel szereztem meg a könyvtáros diplomát, 45 voltam, 2003-ban. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha is könyvtáros lesz majd belőlem, de szép lassan befuccsolni látszott a szakkönyvterjesztő vállalkozásunk, így hát valami munka után kellett nézni, így kötöttem ki egy középiskolai kollégium könyvtárában.

Nem is annyira a könyvtárosság, mint inkább a főiskola befolyásolta szemléletemet, amikor alaposabban körül kellett járni egy-egy témát, problémát, ez tanított a koncentrált, (többé kevésbé) fegyelmezett munkára.

• Mit gondolsz a mai magyar próza helyzetéről? Milyen irányokat tartasz különösen izgalmasnak, és mit hiányolsz leginkább?

Úgy látom, egyre inkább elmosódnak a határok a valós és a fikció között. Sosem voltam sci-fi rajongó. A fantasy sem vonz, a mitológia felvizezett változatának tartom. Jobban kedvelem a személyes és valós történeteket. De például egy jó tárcanovellát elolvasni se rossz. Hiányolom az irodalmi riportot, a szociográfiát és a szatírát.

• A mesterséges intelligencia egyre nagyobb szerepet kap az irodalomban is. Véleményed szerint segítheti az alkotói munkát, vagy a művészet lényegéből fakadóan mindig az emberi tapasztalat marad a meghatározó?

Segítheti, de nem pótolhatja.

• Mit tartasz fontosabbnak egy műben: a formai újítást, a nyelvi szépséget vagy a gondolati mélységet?

Mindhárom fontos, de a gondolatot tartom a leglényegesebbnek, a nyelv és a forma gyönyörűségei csak utána következnek.

• Ha egyetlen kötetedet ajánlhatnád annak az olvasónak, aki most találkozik először Debreczeny György nevével, melyiket választanád, és miért?

Talán azért, mert miként már említettem is, „nincs választás két út között”, ezért a nyomtatottak közül az eddig megjelent mind a 21-et, s az e-könyvek közül is inkább az összeset, beleértve a Tandori-kollázsok most megjelenő, Mihály Ádám valamennyi, a versekhez készült illusztrációját tartalmazó (1 vers, 1 illusztráció) változatát. 2021-ben a nyomtatott könyvben terjedelmi okok miatt csak az illusztrációk egy része jelenhetett meg.
Mindig a legújabb kötet a legkedvesebb, de inkább válasszon a kedves olvasó.

• A DunapArt Magazin prózaszerkesztőjeként nap mint nap kéziratokkal dolgozol. Mit keresel legelőször egy kezdő vagy kevésbé ismert szerző írásában? Mi az a plusz, ami felkelti a figyelmedet?

Jó, hogy ezt kérdezted, eddig még nem próbáltam szavakba önteni. Fontos lehet a cím és az első néhány mondat. Ha ezek nem ragadják meg a figyelmet, kevés az esély rá, hogy jó írást fogunk majd olvasni.

Persze kivételek mindig lehetnek.

• Szerkesztőként bizonyára sokféle alkotói karakterrel találkoztál. Mi a legnehezebb része ennek a munkának: kritikát megfogalmazni, irányt mutatni vagy megtalálni az egyensúlyt az alkotói szabadság és a szakmai igényesség között?

Nehéz kritikát megfogalmazni úgy, hogy ne gyalogoljunk a szerző lelkébe. De, aki teljességgel tehetségtelen, azt talán jobb mielőbb eltanácsolni. Mert jobb jó verseket vagy prózákat olvasni, mint rosszakat írni.

• Hogyan látod a DunapArt Magazin szerepét a kortárs magyar irodalomban? Mit jelent számodra ez a közösség?

Fontos, hogy legyen egy (nyomtatot és online) folyóirat és kiadó, egy olyan közösség, amely legfőbb célkitűzése a kortárs magyar alkotók, tehetséges pályakezdők és kevésbé reflektorfényben lévő szerzők felfedezése és bemutatása, elismerése, az értékelvűség szempontja alapján.

Szimpatikus számomra a kiadói tevékenység, a terjesztés segítése is.
Magam is ezért csatlakoztam idestova másfél éve a szerkesztőséghez.

Meg aztán: sokszínűség tesz csuda dolgokat.

• A digitális korszak alapjaiban változtatta meg az olvasási szokásokat. Szerinted milyen jövő vár a nyomtatott könyvekre és az irodalmi folyóiratokra? Egymás versenytársai vagy inkább kiegészítői maradnak?

Én abban bízom, hogy a nyomtatott és az online folyóiratok és könyvek kiegészítik majd egymást, ahogy például a videó, a CD, a DVD és az újabb hordozók mellett is tovább él a mozi.

Jobban szeretek kézbe venni és megszagolni egy új könyvet, semmint a monitoron görgetni. De olykor adódhatnak kényszerhelyzetek, például, ha egy mű csak elektronikus változatban érhető el.

• Végezetül egy személyesebb kérdés. Ha egyszer egy fiatal író vagy költő azt mondaná neked: „Az Ön egyik könyve miatt kezdtem el írni”, mit éreznél? Mit szeretnél, milyen örökséget hagyjon maga után Debreczeny György neve a magyar irodalomban?

Örülnék neki és arra biztatnám, hogy ám tegye, ha nincs jobb dolga.

Milyen ökörséget hagynék magam után? Név és forma nem olyan fontosak. Az a fontos, ami írva vagyon.

Egy irodalmi beszélgetés akkor válik igazán értékessé, amikor túlmutat a kérdéseken és a válaszokon. Amikor az olvasó nem csupán egy alkotó életútját ismeri meg, hanem közelebb kerül ahhoz a szellemi világhoz is, amiből a művek megszületnek. Debreczeny György esetében ez különösen fontos, hiszen személyében nemcsak egy költővel és prózaíróval találkozhatunk, hanem olyan szerkesztővel és kultúraközvetítővel is, aki hosszú évek óta csendesen, mégis meghatározó módon járul hozzá a kortárs magyar irodalom gazdagításához.

Korunkban gyakran esik szó az író felelősségéről. Ritkábban beszélünk azonban a szerkesztő felelősségéről, pedig talán éppen ő az, aki elsőként találkozik egy megszülető kézirattal. Aki felismeri benne a kibontakozó tehetséget, aki bátorít, kérdez, javít, olykor vitatkozik, de mindenekelőtt segít. Ez a munka ritkán látható az olvasó számára, mégis a magyar irodalom egyik legfontosabb háttértevékenysége. Debreczeny György pályája ezt a szolgálatot példázza.

Alkotói világában különös jelentőséget kap a hagyomány. Nem úgy tekint az előtte járó írókra és költőkre, mint lezárt fejezetekre, hanem mint olyan párbeszédpartnerekre, akiknek gondolatai tovább élnek az új művekben. Ez a szemlélet teszi írásait különösen izgalmassá, a múlt nála nem valamiféle tehertétel, hanem inspiráció. Az idézetek, utalások, áthallások és újraértelmezések nem puszta irodalmi játékok, hanem annak bizonyítékai, hogy a kultúra folytonos beszélgetés önmagával.

Talán éppen ezért különleges az a kettősség is, ami munkásságát jellemzi. Egyszerre képes megőrizni a hagyomány tiszteletét, miközben nyitott marad az új formák, új hangok és új alkotói szemléletek iránt. Ez a nyitottság szerkesztői munkájában is megmutatkozik. Nem kész válaszokat keres, hanem hiteles megszólalásokat, nem egyetlen stílust vagy irányzatot részesít előnyben, hanem azt kutatja, hogy egy szöveg valóban önazonos-e, és képes-e megszólítani az olvasót.

A DunapArt Kulturális és Művészeti Egyesület, valamint a DunapArt Magazin küldetése is hasonló alapokra épül. Hisszük, hogy a kortárs irodalom jövője nem kizárólag a nagy intézményekben dől el. Legalább ennyire fontosak azok a műhelyek, ahol az alkotók személyesen is találkoznak egymással, ahol a kéziratok mögött emberi kapcsolatok születnek, és ahol a tapasztalt szerzők felelősséget vállalnak a következő nemzedékekért. Debreczeny György ennek a közösségi szemléletnek nemcsak résztvevője, hanem egyik hiteles képviselője is.

Beszélgetésünk során többször is felmerült a kérdés, milyen szerepe lehet ma az irodalomnak egy felgyorsult, digitális világban. Talán a válasz egyszerűbb, mint gondolnánk. Az irodalom mindig ott marad életképes, ahol az ember továbbra is kérdez, emlékezik, kételkedik, szeret, veszít és remél, amíg ezek az élmények velünk vannak, addig szükség lesz azokra is, akik képesek mindezt szavakká formálni.

Debreczeny György munkássága arra emlékeztet bennünket, hogy az írás nem pusztán alkotói teljesítmény. Figyelem. Fegyelem. Párbeszéd. Olyan belső munka, aminek eredménye túlmutat az egyes könyveken. Minden jól megírt vers, novella vagy regény hozzájárul közös kulturális emlékezetünkhöz, és egy kicsit gazdagabbá teszi azt a nyelvet is, amin gondolkodunk.

Talán ez az alkotó legnagyobb öröksége. Nem csupán a megjelent kötetek száma, nem az elismerések sora, hanem az a hatás, amit mások életében hagy maga után. Egy fiatal szerző első bátorítása. Egy gondolat, ami évekkel később is visszhangzik egy olvasó emlékezetében. Egy szerkesztői tanács, ami új irányt ad egy kéziratnak, néha ezek azok a pillanatok, amikből végül az irodalom valódi története összeáll.

Ha ez a beszélgetés hozzájárul ahhoz, hogy az olvasó ne csupán Debreczeny György műveit vegye kézbe, hanem felismerje azt az elkötelezettséget és szolgálatot is, ami egész pályáját meghatározza, akkor interjúnk elérte célját. Mert a kultúrát nem kizárólag azok építik, akik maradandó műveket írnak, hanem azok is, akik nap mint nap őrzik, gondozzák és továbbadják annak értékeit.

S talán ez a legszebb feladata minden írónak, szerkesztőnek és közösségépítőnek: úgy gazdagítani a magyar irodalmat, hogy közben másokat is alkotásra, gondolkodásra és egymás tiszteletére ösztönöz. Az ilyen életművek nemcsak könyvtárak polcain maradnak meg, hanem azok emlékezetében is, akiknek útját egy-egy mondatukkal csendben, de örökre megváltoztatták.