Írta: Varjú Zoltán
© DunapArt Magazin – 2026. 07. 29.
Az irodalmi életben gyakran azok kapják a legnagyobb figyelmet, akik minél hangosabban és/vagy harsányan vannak jelen. Akik újra és újra megmutatják magukat, akik köré események, viták, hírek és reflektorfény szerveződik. Mégis, ha végigtekintünk a magyar irodalom történetén, újra és újra rá kell döbbennünk, hogy a maradandó értékeket nem mindig a leghangosabb alkotók hozták létre. Sokszor éppen azok munkái bizonyultak időtállónak, akik csendben dolgoztak, következetesen építették saját világukat, és hagyták, hogy műveik beszéljenek helyettük.
Egervári József azok közé az írók közé tartozik, akik számára az alkotás soha nem valamiféle önreklámozás, önfényezés volt, hanem belső szükségszerűség. Írásaiban nincs fölösleges gesztus, nincs szándékos hatáskeltés. Mondatai nyugodt ritmusban vezetik az olvasót, miközben szinte észrevétlenül tárják fel az emberi lélek finom rezdüléseit. Prózájában ugyanúgy jelen van a mindennapok valósága, mint az a halk bölcsesség, ami csak hosszú élettapasztalatból és figyelmes szemlélődésből születhet meg.
Az olvasó talán első pillantásra nem is érzékeli, mennyi fegyelem, mennyi önmérséklet és mennyi tudatos szerkesztői gondolkodás húzódik meg egy-egy írás mögött. Pedig Egervári József pályája nem csupán az alkotásról szól. Éveken át szerkesztőként, majd főszerkesztőként is részt vállalt a kortárs magyar irodalmi élet formálásában, közösségeket épített, szerzőket támogatott, és olyan fórumok létrejöttéhez járult hozzá, ahol az értékes irodalom otthonra találhatott. Az ilyen munka ritkán látványos, mégis nélkülözhetetlen. Egy folyóirat nem csupán megjelenő lapszámok sorozata, hanem szellemi műhely, amiben a szerkesztő ugyanúgy alkotóvá válik, mint azok, akiknek műveit gondozza.
Mindeközben saját írói világát sem engedte háttérbe szorulni. Novelláiban az ember áll a középpontban: esendőségével, döntéseivel, örömeivel és veszteségeivel. Nem ítélkezik szereplői fölött, inkább megpróbálja megérteni őket. Ez az empatikus tekintet teszi prózáját hitelessé. Olyan történeteket ír, amelyek nem a rendkívüli események miatt maradnak velünk, hanem azért, mert magunkra ismerünk bennük.
Bár elsősorban prózaíróként tartják számon, költői munkássága is figyelemreméltó. Verseiben ugyanaz a visszafogott, letisztult gondolkodás jelenik meg, ami prózáját is jellemzi. Nem a szavak bőségével, hanem azok pontos megválasztásával teremt atmoszférát. Lírája nem harsány, hanem elmélyült; nem akar mindenáron meggyőzni, inkább meghívja az olvasót egy közös gondolkodásra.
A mai világban, ahol az alkotókat sokszor a láthatóságuk alapján mérik, különösen értékes az a magatartás, amit Egervári József képvisel. Munkássága arra emlékeztet bennünket, hogy az irodalom nem verseny a figyelemért, hanem párbeszéd az emberrel. Az írás nem attól válik fontossá, hogy hányan beszélnek róla, hanem attól, hogy hány emberhez képes őszintén szólni.
A DunapArt közössége számára Egervári József nem csupán szerző, aktív részt vállalt egykor a prózarovat szerkesztésében, gondolkodásával és szakmai tapasztalatával hozzájárult ahhoz a szellemiséghez, amire a közösség ma is épít. Az ilyen munka ritkán kerül a címlapokra, de hosszútávon meghatározza egy irodalmi műhely arculatát. Az olvasó sokszor nem is sejti, mennyi láthatatlan szerkesztői figyelem, mennyi türelem és mennyi felelősség húzódik meg egy-egy megjelent írás mögött.
Talán éppen ez a csendes jelenlét Egervári József legfontosabb ismertetőjegye. Nem kívánja magára irányítani a figyelmet, mégis ott van mindabban, amit létrehozott, szerkesztett vagy segített megszületni. Alkotói és szerkesztői munkája ugyanannak a hitvallásnak a két oldala: szolgálni az irodalmat, szolgálni az olvasót, és közben megőrizni azt a belső tisztességet, ami minden valódi művészeti tevékenység alapja.
A következő beszélgetésben egy olyan írót ismerhetünk meg közelebbről, aki ritkán beszél önmagáról, művei azonban annál többet mondanak. Reményeink szerint ez az interjú nemcsak egy sokoldalú alkotó pályáját mutatja be, hanem azt a csendes, kitartó és értékteremtő magatartást is, ami napjaink irodalmi életében talán fontosabb, mint valaha.
- Sokan elsősorban prózaíróként ismernek, miközben verseid is jelentős részét képezik a munkásságodnak. Ha egészen a kezdetekhez térünk vissza: mikor érezted először, hogy az írás nem egyszerűen érdeklődés, hanem életforma lesz számodra?
– Ezt nem tudom megmondani, valamelyik lapban már nyilatkoztam erről. Gyerekkoromból emlékszem azokra a házi feladatokra, amikor szavakat kellett mondatba foglalni, öt szó, öt mondat. Már akkor három-négy oldalas elbeszéléseket írtam az öt megadott szóból. A kutyát sem érdekelte, nem tűnt fel sem szüleimnek, sem a pedagógusnak.
Az írás – sajnos – nem életforma számomra, másodállásban pedig nehéz világhírűnek lenni.
- Pályád során többféle szerepben is jelen voltál az irodalmi életben: szerzőként, szerkesztőként, főszerkesztőként és közösségépítőként. Mit adott számodra ez a sokoldalúság? Más szemmel nézi az író a saját szövegét, ha maga is szerkesztő?
– 1993-ban a Pest megyei Hírlaphoz kerültem külsős újságíróként, aztán tizenhét évig egy vidéki közéleti hetilapnál dolgoztam, valójában ott tanultam meg írni, számtalan tudósítás, interjú, riport született akkor, végül a főszerkesztői székben találtam magam. Mellette több irodalmi és közéleti újságban is megjelentek írásaim. Ez az elemző újságírói szemlélet egyébként megmaradt az irodalmi alkotásaimban is. Szerkesztőként sok kezdő újságíróval, alkotóval találkoztam. Nem hinném, hogy nagyon kedveltek, mert sokszor sorról sorra, szóról szóra átvettünk egy-egy írást. Hangosan felolvasták. Többnyire már akkor ráéreztek, hogy valami nincs rendben. Átbeszéltük, kijavítottuk.
A kezdő újságírók, a kezdő alkotók nehezen viselik a kritikát, pedig sokkal többre mennek vele, mintha csak a vállukat veregetnénk.
- Novelláidban gyakran a hétköznapi ember kerül a középpontba. Mi vonz leginkább ezekben a történetekben? Az emberi sorsok, a döntések, vagy inkább azok az apró pillanatok, amik mellett sokszor észrevétlenül megyünk el?
– Az élet folyamata hordozza a történeteket, bár én ritkán írok valós eseményekről, mindig a téma határozza meg, hogy mi kerül a „fehér papírlapra”. A hétköznapi emberek sorsa többnyire csak keret, igyekszem megtalálni az okokat, a döntéseket, az összefüggéseket, melyek a drámához vezetnek, így az apró pillanatok jelentősége sokkal fontosabbá válik.
- Írásaid egyik legszembetűnőbb sajátossága a visszafogottság. Soha nem érződik bennük a túlbeszéltség vagy a hatásvadászat. Ez tudatos írói fegyelem, vagy egyszerűen így működik benned a történetmesélés?
– Már így működik. 2010-ben jelent meg az első írásom egy antológiában, melyet Szecsődy Péter szerkesztett. A beküldött novellámra az volt az első reakciója, hogy húzzam meg. Nyolc oldalból hetet csináltam, aztán ő négyet, tehát túlbeszéltem a dolgokat. Tőle tanultam meg, hogy mire kell figyelnem. Ez később nagyon hasznosnak bizonyult a szerkesztői munkám során.
- Próza és líra két különböző megszólalási forma. Nálad mi dönti el, hogy egy gondolat novellává vagy éppen verssé válik?
– A próza számomra fontosabbnak tűnik, egy-egy történetben lehetőségem van szétszedni a világot, hogy utána teljesen másképp rakjam össze, rajtam múlik, hová kerülnek a hangsúlyok, az ellenpontok, mely szavaknak, mely mondatoknak van jelentősége. Minden abszurd, semmi nem fekete és fehér, a sors pedig sokszor nem kegyes.
A líra viszont a szabadságot jelenti, bármit szabad, bárhogyan, teljesen feje tetejére állítva a világot, pimaszul, groteszk köntösben, netán csak furcsa vihogással és rácsodálkozó szomorúsággal.
Tizennégy évesen én is versek írásával kezdtem pályafutásomat, bizony, a szerelem csodákra képes. Legalább hét füzet őrzi, hogy mennyire könnyű pocsék verseket írni.
- Volt a pályád során olyan írásod, ami különösen közel került hozzád? Nem feltétlenül azért, mert az olvasók szerették a legjobban, hanem mert számodra jelentett valamilyen fontos fordulópontot.
– A Megbocsátás című aprócska novella fontos kiindulópont volt. 2010-ben írtam. A papi pedofília a téma. A másik novella pedig a Határtanul címet viseli, a pszichiátriai intézetekben feltételezhető erőszakról, visszaélésekről szól. Ez a két írás meghatározó abból a szempontból, hogy hogyan látom, hogyan akarom láttatni a bennünket körülvevő világot. Természetesen egyik írás sem feltétlen kedvence az olvasóknak.
- Hosszú éveken keresztül szerkesztőként is dolgoztál. Mit tanított neked ez a munka az irodalomról és talán önmagadról is?
– Egy szerkesztő szükséges rossz, állandó döntéskényszerben, konfliktusok között. Pszichológusnak, szervezőnek, marketingesnek kell lennie, és nem árt, ha egy kicsit ért az irodalomhoz is. Mérhetetlen felelősséggel jár, sok munkával, figyelemmel, türelemmel. Nem biztos, hogy én megfeleltem ezeknek a kívánalmaknak, de igyekeztem. Mindig azt mondtam, hogy egy lap akkor lesz jó, ha jó írások kerülnek bele. Sok szerzőnek, akik kimaradtak, nyilván ez nem volt vigasz, a „tessék jól írni, jót írni” mondat nem mindenkinél volt népszerű. Szerencsére már soha többé nem vállalok ilyen feladatot.
- Szerkesztőként számos szerző kéziratával találkoztál. Mit gondolsz, mi az a legfontosabb tulajdonság, ami hosszú távon valódi írót formál valakiből? A tehetség, a kitartás, az alázat vagy valami egészen más?
– Fogalmam sincs. Nagyon sok tehetséges költő, író alkotásaival találkoztam, többüknek magánkiadásban már több könyve is megjelent, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy képesek így sikeressé válni. Az elmúlt tizenhat esztendő nem kedvezett a tehetségnek, a nagy kiadók nem vállalták be az ismeretlen szerzőket, az irodalmi piac eltorzult, az udvari költők és írók kaptak lehetőséget. Talán száz év múlva üljünk le beszélgetni egy pohár bor mellé, hogy kiből vált nagy költő, író. Egyébként jogos a felvetésed, tehetség, kitartás, alázat, ez mind nagyon fontos, bár el kell tudnod adni magad, tehát a marketing is sokat nyom a latban, és tegyük hozzá, szükség van egy kis szerencsére is.
- Az olvasóid gyakran emelik ki írásaid emberközeliségét. Számodra mennyire fontos, hogy az irodalom elsősorban az emberről szóljon?
– Ez a szerzők felelőssége. Ha a százlábúak családi botrányairól, netán a sors kockáiról írnék, akkor is az emberi viszonylatok tükröződnének az írásban. Nyilván ez az én kódolásom, az már más kérdés, hogy ez rezonál-e az olvasóban, vagy nem.
- Az elmúlt évtizedekben sokat változott a magyar irodalmi élet. Mely változásokat tartod a legfontosabbnak, és szerinted mi az, amit mindenképpen érdemes lenne megőrizni a korábbi értékekből?
– Remélem, hogy most olyan helyzetbe került a magyar irodalmi élet, hogy több lehetősége lesz a tehetséges íróknak, költőknek, mert talán a szakma, nem pedig a politika akarja majd megmondani, kinek kell esélyt adni.
- Látva az irodalmi élet változásait, gyakran az az érzésem, hogy ma sokszor nagyobb figyelmet kap maga a szerző, mint a mű. Te mindig a háttérben maradtál, miközben folyamatosan alkottál és közösségeket is szolgáltál. Ez tudatos döntés volt részedről, vagy egyszerűen ilyen az alkatod? Mit gondolsz, hosszú távon mégiscsak a műveknek kellene beszélniük az alkotó helyett?
– A művek fennmaradnak, ha fennmaradnak, az alkotó nem fontos. Amikor megszületik egy novella, s olyan szerencséje van, hogy az olvasók elé kerül, onnantól kezdve önálló életet él. A szerző élvezi a hírnevet, az elismeréseket, ha van ilyen, ám a mű a fontos, persze kellemes pillanatok születhetnek egy-egy író-olvasó találkozón is.
- Volt olyan alkotó vagy mester, akinek a gondolkodása különösen nagy hatással volt rád? Nem feltétlenül stílusában, hanem emberi tartásában vagy az irodalomhoz való viszonyában.
– Sorolhatnék neveket, de nem szeretnék kihagyni senkit, inkább azt mondom, minden alkotó és mester hatással volt rám. És egy így igaz.
- A DunapArt közösségének is aktív részese voltál. Mit jelent számodra egy olyan alkotói közösség, ahol a szerzők nem egymás versenytársai, hanem egymás munkájának segítői?
– Minden közösség működését meghatározzák a vezetők. Ha ők nyitottak, értékek mentén gondolkodnak, értenek a munkájukhoz, akkor kijelölhetik a jó irányt. Viszont mindig lesznek olyan alkotók, akik versenyezni és győzni akarnak.
- Szerinted ma milyen felelőssége van egy írónak? Elég-e csupán jó műveket írni, vagy az alkotó emberként is hordoz valamilyen társadalmi felelősséget?
– Egy írónak mindenképpen jó műveket kell írni, ez a dolga. Ha nem sikerül, akkor valami hibádzik. Amennyiben a társadalmi szerepvállalása is példaértékű, akkor már sokat tett hozzá a világ folyásához.
- Ha ma egy pályakezdő fiatal író kérne tőled tanácsot, mi lenne az az egyetlen gondolat, amit mindenképpen útravalóul adnál neki?
– Ezt a kérdést talán avatottabb szerzőknek kellene feltenned, de én is válaszolok. Írjanak sokat, ne higgyenek a szívecskés szmájliknak, kössenek barátságokat, fogadják el a segítséget, és higgyék el, a kritika nem ördögtől való.
- Az ember élete során folyamatosan változik. Érzed-e azt, hogy az évek során a prózád és a költészeted is más hangsúlyokat kapott? Miben látod a legnagyobb változást?
– Folyamatosan változom és is, már egészen réginek érzem magam, ám a tükrök ugyanolyanok. Ha képesek vagyunk belenézni ezekbe a tükrökbe, akkor látjuk benne az újabb és újabb történeteket. Persze azt is tudjuk, sokan csak homályos, repedezett, torz tükrökkel találkoznak. Lehetséges, hogy én is ilyen ócska tükrökben bámulok a világra, de ezt nem az én dolgom megítélni.
- Van-e olyan történet vagy téma, amit régóta magadban hordozol, de valamilyen okból még nem írtad meg?
– Sok történetet hordozok még magamban, remélem, hogy lesz lehetőségem valamennyit megírni. Csak idő és kedv kell hozzá. Bizakodom, hogy a politika nem lesz oly meghatározó.
- Mit jelent számodra az olvasó? Amikor írsz, ott van előtted egy elképzelt befogadó, vagy teljesen szabadon engeded útjára a szöveget, és csak utólag találkozik vele az olvasó?
– Nagy tisztelettel vagyok az olvasók iránt, de minden szövegnek teljes szabadsága van, aztán majd eldönti az olvasó, hogy érdemes volt-e papírra vetni, de – mint fentebb említettem – a megszületett írás önálló életre kel, továbbiakban már „nincs szüksége” az íróra.
- Milyen terveken dolgozol jelenleg? Van-e olyan készülő kézirat vagy gondolat, ami különösen közel áll most hozzád?
– A napi írogatások mellett két-három regény gondolata forog a fejemben, csak időre lenne szükség, s ha elkészülnek, akkor ott fognak pihenni a jelenlegi hat, hét kötetnyi anyag mellett a számítógépemen, hacsak egy komoly kiadó nem akar kezdeni velük valamit. Annak nem látom értelmét, hogy magánkiadásban, komoly marketing nélkül jelentessek meg könyvet, hogy utána a kinyomtatott kétszáz példányból százhúsz az én könyvespolcomon siránkozzon.
- Végezetül engedd meg, hogy ne elsősorban az írót, hanem az embert kérdezzem. Ha majd egyszer valaki kézbe veszi a könyveidet évtizedek múltán, mit szeretnél, mi maradjon meg benne leginkább Egervári Józsefből?
– Előbb említettem, hogy ehhez leginkább kiadott könyvekre lenne szükség, mert jelenleg csak egyetlen könyvecském létezik a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán. Évtizedek múlva senki nem fogja tudni, hogy én ki voltam, ha az írásaim fennmaradnak – ha fennmaradnak –, akkor ők fognak beszélni helyettem.
Az irodalomtörténet lapjait olvasva könnyen azt hihetnénk, hogy a maradandóság mindig együtt jár az ismertséggel. Hogy azok nevei maradnak fenn, akik körül a legnagyobb volt a figyelem, akik a legtöbbször szerepeltek a nyilvánosság előtt, vagy akiknek a hangja messzire hallatszott. A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb.
A kultúrát nem csupán azok formálják, akik a reflektorfényben állnak, ugyanolyan fontos szerepük van azoknak az alkotóknak is, akik csendben, következetesen, minden különösebb látványosság nélkül végzik munkájukat. Akik nem önmagukat építik, hanem műveiket. Akik nem a gyors siker reményében írnak, hanem azért, mert számukra az alkotás a gondolkodás, az önismeret és az emberi kapcsolódás természetes formája.
Egervári József ilyen alkotó. Beszélgetésünk során nem egyszerűen egy író pályáját ismerhettük meg, hanem egy olyan ember szemléletét is, aki hosszú éveken keresztül nemcsak saját műveivel gazdagította a kortárs magyar irodalmat, hanem szerkesztőként és közösségépítőként is hozzájárult ahhoz, hogy más alkotók is megtalálják a helyüket. Az ilyen munka ritkán látványos, mégis felbecsülhetetlen értékű, egy irodalmi közösség erejét ugyanis nem kizárólag a kiemelkedő művek adják, hanem azok az emberek is, akik figyelmükkel, szakmai igényességükkel és emberségükkel közösséget teremtenek.
Napjainkban, amikor a nyilvánosság gyakran gyors reakciókat és állandó jelenlétet vár el, különös jelentősége van azoknak, akik képesek megőrizni belső nyugalmukat és alkotói hitelességüket. A valódi érték nem mindig a leghangosabb. Sokszor éppen a csendben születik meg az a gondolat, ami évekkel vagy évtizedekkel később is megszólítja az olvasót.
A magyar irodalom történetében újra és újra találkozunk olyan alkotókkal, akiknek személyiségét ugyanaz a ritka alázat és természetesség jellemezte, mint műveiket. A valódi alkotói és emberi nagyság sokszor nem a hangos jelenlétben, hanem a csendes következetességben mutatkozik meg. Az irodalom emlékezete végül nem azt őrzi meg, ki tudott a leghangosabban megszólalni, hanem azt, kinek a mondatai maradtak velünk. Egervári József alkotói magatartása ezt a csendes, szolgáló szemléletet idézi fel bennünk.
Talán ez a beszélgetés is erre emlékeztet bennünket, hogy az irodalom nem valamiféle rivalizáló verseny, és nem népszerűségi mutatók, nem statisztikák még csak nem is a láthatósági algoritmusok határozzák meg a valódi értékét. Egy mű annyit ér, amennyit képes megőrizni az emberből, amennyit képes átadni abból a tapasztalatból, ami nélkül szegényebb lenne a világ.
A DunapArt Magazin kezdettől fogva azt a meggyőződést képviseli, hogy kötelessége megszólaltatni azokat az alkotókat is, akik talán ritkábban kerülnek a figyelem középpontjába, de munkásságuk nélkül nem lenne teljes a kortárs magyar irodalom képe. Nem rangsort kívánunk felállítani, hanem hidakat építeni: szerző és olvasó, generációk, műfajok és gondolkodásmódok között. Hiszünk abban, hogy minden hiteles életmű gazdagítja közös kulturális örökségünket.
Bízunk benne, hogy olvasóink nemcsak egy író gondolataival találkoztak ezen az interjún keresztül, hanem egy olyan emberi magatartással is, ami ma talán fontosabb, mint valaha bármikor. Mert az irodalom végső soron nem csupán a szövegekről szól, azokról az emberekről is, akik ezeket a írásokat megírják – türelemmel, lelkiismerettel és belső hűséggel önmagukhoz.
Ezért amikor becsukjuk ezt a beszélgetést, valójában nem lezárunk egy történetet, csupáncsak megállunk egy pillanatra, és tisztelettel adózunk azoknak az alkotóknak, akik nem a manapság trendi celebségből építkeznek, hanem a valódi tartalommal megtöltött gondolatból. Akik tudják, hogy a maradandó műveknek nincs szükségük hangzatos megjelenésekre. Elég, ha megszületnek – és megtalálják azt az olvasót, aki egyszer majd felismerheti bennük önmagát.
A DunapArt Magazin nevében köszönjük Egervári Józsefnek, hogy megosztotta velünk gondolatait, és betekintést engedett nemcsak írói műhelyébe, hanem abba a csendes, következetes alkotói világba is, aminek értékét az idő fogja a legpontosabban megmutatni.
Varjú Zoltán
felelős szerkesztő
DunapArt Magazin