(Tarot, Nagy Arkánum XX.)
Kezdetben a kezdeti lezártnak tűnt,
saját farkába harapott a kígyó… Most sorstalanul
sodródó lehetőség.
Közel a bizonyossághoz már nem mindig érthető a válasz.
Amorf viaszcseppek a gyűrött, rózsaszínű
krepp-papíron: folyik a bábú-zsír…
Kiegyenlítő zuhanás hámló üzenet-kérgén
mocskoszöld élősködő-bevonat,
Domitianus császár elkapott rovarokat bökdös,
nyúlós potrohtartalom az íróvesszőn.
Gilles de Rais disznó rigmusokat kántál
a nyüszítve fetrengő kövér kölykök fülébe. Csak az elfogadható
mű, ahol a szerkezet szétrobban (a támpontok és más kapaszkodók csak az értelmezés sunyi csapdái).
A művész Kettős Isten: a megnyilvánuló Ra-Hoor-Khuit,
s a rejtőzködő Hoor-Pa-Krat.
Szakadt „Jolly Roger”-t cibál a szél
(megnyúlt, mesterségesen torzított koponya,
alul habzó üst, s
kibetűzhetetlen, öntörvényű jelek).
Vicsorít a part fövenyén a nyálkás hajóroncs. A szigetlakók (kifinomult, degnererált faj, közel a kipusztuláshoz) a gőzölgő
mocsarakból figyelik valamennyi jövevényt.
Midgard kimúlt, a gázmaszkos Fenris ugyanúgy… Mosolyogni
szeretne a kettétört nád, „hamvas jázminszirom-lepkék…”
– énekli újra önfeledten a költő.
