Ennyi tehetetlen boomert! Hetek óta ülnek egy bugon, amit egy pár soros kóddal meg lehet oldani. Na persze, azt a kódot meg is kell írni. Múlt héten kicsit tovább maradtam benn hétfőn, és megírtam. Naná, hogy szuperül lefutott a program.
Amúgy, nem rossz arcok. A főnök nem olyan idős, harmincas lehet. A semmiből építette fel a cégét. Igazi CEO, két appját is megvette egy multi. Jól csengeti a fizut, de neki is maradhat bőven, nemrég vett egy fehér Bentley-t. Húzza vele a HR-es csajok agyát rendesen. Na, valahogy így szeretném majd tolni én is!
Velem szemben ül Éva. Be nem áll a szája. Hogy Hanna lánya matekversenyt nyert, Bence fia futóversenyt. Hogy oda ne rohanjak! És Bence tegnap bebújt a szennyestartó ládába, milyen aranyooos már? Én meg kezdhettem egyedül a meetinget. És a férje!, hát Péter maga a főnyeremény, mindent a családért. Csak tudnám, akkor miért mindig Évának kell lelépnie öt előtt, hogy elhozza a kicsiket. Ha nem a gyerekeivel flexel, a főnököt szidja. Hogy miért nem engedi el korábban, amikor ő ledolgozza napközben azt a tíz percet, mert ebédszünetben is az irodában marad. Bent marad, felhívja a barátnőjét, és nyomják, míg mi visszajövünk a kajáldából. Nyáron jól tudtunk együtt dolgozni, de amióta elkezdődött a suli, full gáz. Hol az egyik gyerek lesz influenzás, hol a másik kap el valami random hányós nyavalyát. Értem én, hogy ő anya, de ne már!, ez egy munkahely.
A mi irodánkban még Józsi dolgozik. Ha munkának lehet nevezni, amit csinál. Minden frissítésnél úgy sóhajtozik, mintha a nemlétező haját tépnék. Hogy ennek teljesen más a logikája, nem is úgy néz ki az interface, mint a régi. De bro, hát azért adtak ki új verziót, hogy ne olyan legyen, mint a régi! Napokba telik, mire megszokja szegény. Én bent maradok egy-két órát, kitanulmányozom, és nincs több gondom vele. Józsi meg hetekig rágja a témát. Segítek, persze, csak gáz. Én nem tudnék úgy élni, hogy állandóan segítségre szoruljak, mint egy nyomi. Amúgy, Józsi nem sok vizet zavar, elvan a rutinfeladatokkal. Szívesebben elvégeztetném az AI-vel a dolgot, mint hogy Józsira várjak, de Éva múltkor szólt, hogy ne tegyem. Józsinak szüksége van a melóra, leszázalékolták a feleségét. Súlyos beteg az asszony. Józsi gyakran vesz ki pár napot, hogy vizsgálatra hordja. Hát jó, kivárom az öreget, csak ne okoskodna, hogy ő jobban ismeri a járást, mert már nyolc éve itt van.
Én fél éve vagyok a cégnél, próbaidő után máris léptem egy szintet, szerintem a következő employee forumon meglesz a medior státusz. Yesss!
– Ne, kérem ne rángassa a karját!
Maró fertőtlenítőszag, idegölő pittyegés vesz körül. Hideg neonfény szúr a szemembe, ahogy erőlködve kinyitom. Valami szorít, ki akarok szabadulni. Óvatosan odanézek, egy vérnyomásmérő fújódik fel épp a jobb karomon. Lassan körbejáratom a tekintetem. A fejem fölött monitor mutatja ugrándozó szívritmusom. Bal csuklómból cső vezet az infúzióig, mellkasomról drótok lógnak. Úgy nézek ki, mint egy Cyborg.
– Uram, hall engem? Kérem, mondja meg a nevét.
– Rajmund, Nagy Rajmund.
– Rajmund, milyen nap van ma?
– Kedd. Október… valahány.
– Kérem, emelje fel a jobb karját. Most a balt. Kövesse az ujjam a tekintetével!
– Mi történt, hol vagyok?
– Rosszul lett, behoztuk a sürgősségire. El tudja mesélni, mi az, amire emlékszik?
– Rohantam, hogy elérjem a metrót. Álmos voltam, lehet, hogy egy pillanatra elszunnyadtam. Aztán erős hányingerem lett, minden forogni kezdett… ennyi.
– Megpróbálunk lassan felülni?
Megpróbálhatunk, de te már állsz. Negyvenes a dokinő, de azért van még vibe-ja. Megemeli a párnám.
– Kicsit szédülök.
– Rendben, pihenjen még. Volt már hasonló rosszulléte?
Viccel, minek néz engem? Huszonöt vagyok.
– Nem. De pár napja mintha kicsit szédülnék, ha hirtelen állok fel.
– A vérképe és az EKG-ja rendben van. Mindjárt megvizsgálja egy fül-orr-gégész. Ha ő is úgy látja, még ma hazaengedjük. El tud jönni önért valaki?
Bólintok. Felhívom Anyut. Hiába nyugtatgatom, hallom, hogy elsírja magát. Félóra múlva a hangjára ébredek.
– Istenem, Rajmund, mi történt?
Óvatosan felülök.
– Már sokkal jobban vagyok.
Megölel, majd elrohan, hogy beszéljen a dokinővel. Kissé jobb színben tér vissza.
– Még várunk néhány eredményt, de úgy tűnik, egy ártalmatlan, jóindulatú helyzeti szédülés állt a háttérben.
Na köszi, ha ez a jóindulatú, milyen lehet a rossz?
– Nem gond, hogy el kellett jönnöd melóból? – kérdem, amíg hazafele vezet.
Hallani sem akar arról, hogy a saját albérletembe vigyen.
– Á, semmi gond! Szuper kollégáim vannak, azonnal beugrottak helyettem.
– Jössz kajálni? – kérdi a főnök két nap múlva.
Én már másnap akartam melózni, de Anyu nem engedte. Teljesen fölöslegesen otthon maradt velem, és ágyba hozta a kaját. Jó volt.
– Most inkább maradnék.
Már többször megcsináltam a füldoki által ajánlott gyakorlatot, de még mindig kicsit off vagyok. Nem szédülök, de bizonytalan a járásom, mintha tojáshéjakon lépkednék. Lassabban megy a meló is. Most Józsi is hatékonyabb nálam, aki előzékenyen megkérdi, hogy hozzanak-e nekem valamit. Éva határozottan közbevág.
– Isteni rakott krumplit hoztam, bőven jut Rajmundnak is.
Megköszönöm. Mit mondjak, meg tudnám szokni a főztjét. És Évát is, ha ilyen csendes, mint evés közben. Zavartan nyelem a krumplit, meleg és krémes.
– Feketén, egy cukorral, ahogy szoktad – teszi elém a kávét Józsi, ebédről visszaérkezve.
– Hú, ez életmentő, köszi. Amíg megiszom, szívesen megmutatom, hogy működik az új verzió. És, Éva – súgom oda a kolléganőmnek – hallottam, hogy a főnök fél ötkor találkozik valakivel a városban. Menj el nyugodtan, itt befejem én, amit kell.
Kimegyek a teakonyhába, és elmosogatom a krumplis dobozt magam után.
