András Adél: A vonal alatt

– Jó napot! Foglaljon helyet!
Az iroda funkcionális, élettelen. Akárcsak a mozdulatlan, fiam korabeli személyzeti főnök.
Mereven leereszkedem a székre. Nem tudom felakasztani a táskát a karfára. Rövid vacillálás után óvatosan leteszem a földre. Erre halvány érdeklődéssel felpillant a leányzó. Majd unottan tovább nézegeti az önéletrajzomat.
Zavartan megdörgöli feszes orrocskáját. Az előző munkahelyek rovatokba csak a cégeknél eltöltött évek számát írtam be. Az egész doksiban a GYES az egyetlen konkrét évszám. Némi kárörömmel figyelem, ahogy gyorsan próbálja kitalálni a koromat.
„Számolgass csak, édesem! Legalább volt értelme a drága magánóráknak.”
Nagyot fújtatva dobja hátra féloldalas frizuráját. Válla leereszkedik, szemhéja elernyed. Joggal utasíthat el, nincs rajta felelősség, túl vagyok az előírt korhatáron.
„Adj hozzá még öt évet, kislány, későn szültem.”
Most már megengedi magának az udvarias, majdnem kedves hangot.
– A gyereke még iskolás korú? Hova jár?
„Kis rafinált! Nem ment elég pontosan az összeadás?”
– Már végzett a műszaki egyetemen, előtte a Békésy gimnáziumba járt.
– Ó! Én is a Békésybe jártam – húzza ki magát büszkén. – Mikor érettségizett?
– Kétezerhúszban.
Néz rám kitágult, profin sminkelt szemekkel.
– Én is!
Most először tekint érdeklődéssel az előtte fekvő papírra.
– Komoróczy Zoltán az ön fia?!
– Igen.
– Azt a k… mindenit! – bújik ki merev menedzser kosztümjéből. – Osztálytársak voltunk.
Hogy ő járt nálunk, többször is buliztak ott, milyen szép, kényelmes ház; és a munkám!, Zoli sokat mesélt róla, mert őt mindig is érdekelte ez az irány, fantasztikus; jól tudja, hogy a Fővárosi Intézetet is vezettem, és egyetemi profként is dolgoztam?, tényleg, olvasott róla; nahát, szuper menő, és még Marton-díjat is nyertem, ez csúcs.
Várok nyugodtan.
– Tanulmányoztam a disszertációját, eszméletlen. Újszerű a látásmódja, korszakalkotó!
Közelebb tolja a székét, lágy hangon folytatja.
– Az alaptézisére épül a cégünk legújabb fejlesztése. Nahát, hihetetlen! Dr. Komoróczy, hát persze!
Mosolyogva hallgatom.
Ha van benne annyi udvariasság, hogy bemutatkozik az interjú elején, talán beugrik a neve. Így csak kapkodva keresgélek emlékeimben, találkoztam-e már vele.
Levegővétel nélkül szövegel, idéz a művemből, gesztikulál, életre kel, csak úgy zsizseg. Értem már, miért ő ül velem szemben, okos nő.
Hosszú percekig tartó óda után végre magához tér.
– Hú, elnézést! Elkalandoztam. Csak szeretném, ha tudná, hogy nagyrészt önnek köszönhetően választottam a szakmát.
Nem ő az egyetlen, bólogatok.
– Nos – mondja, hirtelen visszatérve kezdeti pozíciójába –, élmény volt önnel találkozni.
Határozott kézzel – mint aki máris megoldotta az ügyet – hosszú vonalat húz az önéletrajzom aljára.
– Köszönjük, hogy jelentkezett. Hamarosan küldünk visszajelzést.
Laza mozdulattal felveszem a táskám a földről. Elköszönök. Kezet nyújt búcsúzóul.
Másnap délben csipog a telefonom. „Sajnálattal közöljük, hogy ezúttal…”