Egy elit kávézóban ülök épp,
De nem is kávézó már, egyenesen kávéház.
A falak arannyal díszítettek, csillárról ékkövek lógnak le,
az asztal lába ébenszínű, lapja márvány, mi más lenne;
a zsúfolt díszítés ellenére mégis minden passzol mindenhez.
Csak én nem.
De várnom kell, és zuhog kinn, és ez volt a legközelebbi nyitva lévő hely.
Meg egy gyógyszertár a túloldalon,
de ott mégsem ücsöröghetek negyven percig, Béres Cseppet szürcsölgetve.
Várok hát itt ázott kakukktojásként. Végigsimítom ujjam a márványasztalon,
de nem állok meg a peremén, magam sem tudom, miért.
Benyúlok az asztallap aljára, és folytatom a feltérképezést,
mint serdülő fiú ujjai, amikor először a lány pólója alá tévednek.
És megakad az ujjam egy gubicson,
tapintásra lehetne ez is kemény mellbimbó.
De nem az. Mert csak egy elrágott rágógumi.
Elkap az undor.
Mégis kinek a fognyomait hordozhatja magán?
Kinek a nyálmintája keveredett gumimolekuláival?
És milyen nyomorult alak az,
aki ilyet tesz egy elit kávéház márványasztalával?
Aztán váratlanul a szívembe lopózik ez a kis gubics-szörnyecske,
hogy beteljesítse életcélját.
Elül a vihar a fejemben, és nyugalom telít el,
hogy bár nem passzolok ide,
de legalább van, ami nálam is kevésbé ideillő.
