Keresés
Close this search box.

Ámorth Angelika: Férfi kötéllel

Imre jó kedélyű, vidám ember volt.
A Szondy úton haladt el épp ráérős léptekkel, a befagyott föld hangosan ropogott negyvenhármas lába alatt. Itt-ott egy kis fagyos tócsába is belelépett, és örült, ha talált még maradék feltörhető jeget benne, épp mint gyerekkorában. Kezében stabil, de nem túl vastag kötelet vitt, olyat, amit könnyű formálni, de ez nem ront a teherbírásán.
A tizennégyes házszám alatt épp Katika halászta ki vékony ujjaival a levelet a postaládából.
– Szervusz, Katikám! Még mindig nincs meg a postaláda kulcsa?
– Nincs, Imi bácsi, már mindenhol kerestem.
– Rátette az ördög a faszát – nevetett bele jóízűen sárga bajszába Imre.
Katika nem szólt vissza, hogy ejnye, Imi bácsi, nem illik így beszélni, csak arca pírja jelezte nemtetszését. De hát az öreg bácsiknak sokmindent szabad, amit a fiataloknak, és főként lányoknak nem.
– Minek önnek az a kötél?
– Megyek, felakasztom magam.
Katika felkacagott, kiszedte a levelet végre nagy nehezen, megállapította, hogy ismét csak az MVM számla, és intett egyet búcsúzóul a férfi felé.
A huszonhatos házszámhoz közeledve vadul ugatni kezdett Jimmy, az öreg staffordshire. Hangja öblös volt, és méltóságteljes. Hamar abbahagyta az ugatást, hisz látta, hogy csak Imi az. És Imit jól ismerte. Imit mindenki jól ismerte a faluban.
A küszöbön épp Marika cammogott le, egy nagy tál meleg étellel, és Jimmy tálja felé vette az irányt, jobbra, a sárgára festett kutyaólnál.
– Elhallgass! – rikkantott a kutyára, kicsit megkésve, mert már épp abbahagyta az ugatást.
– Kézcsók, Marika! – kiáltott csengő hangon Imre.
– Szervusz! Mi járatban erre?
– A gazdaboltban voltam épp – felemelte jó magasra a kezét, és meglengette a kötelet.
– Oszt minek neked az a kötél, fiam?
– Megyek, felakasztom magam!
Marika legyintett egyet, túl öreg ő már az ilyen viccekhez, és köszönés nélkül visszament a házba.
Imre épp befordult az Arany János utcába, mikor hirtelen megjelent a cimborája.
– Imikém! Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
– Hát úgy, Karcsikám, szarul de büszkén.
– Jössz ma a Presszóba? Megbeszéltem Ancsával, hogy vetítse ki a meccset.
– Nem, ma nem tudok menni.
– Hát a kötél mire kell? Csak nem vontatni kell valamit? Megint beadta a derekát a trabi?
– Nem, Isten ments, annak nincs semmi baja. Csak megyek, felakasztom magam.
Válaszként egy jókora hátbaveregetést kapott, szinte belereccsent a csigolyája.
– Vén bolond, te! Na, gyere a meccsre, ha mégis sikerül elszabadulnod. Lógsz nekem még egy sörrel, emlékszel, ugye?
Imi bólintott, megszorították egymás kezét, és ki-ki ment a saját dolgára.
Imre jó kedélyű, vidám ember volt.

További bejegyzések