Ámorth Angelika: Ember a padon

Ha én most meghalnék,
fel sem tűnne senkinek.
Értem nem szólna a főtéren harangszó,
és gyertyát sem gyújtanának a padnál, hova évek óta odaszögezett az élet.

Nem mondogatná senki, elhaladva a a Széchenyi utcán, hogy
emlékszel? Ez volt a Karcsi padja, Horvát Karcsié.
Esetleg a Rozi. Ő, lehet, mondaná olykor.

A fogatlan Rozi, kit néha magam mellé engedek, hogy megpihenjen a padomon.

Ide mindig szépen süt a nap, és rálátni a puccos kávézó pékárú-kínálatára.
Talán Rozinak az is eszébe jutna, hogyan álmodoztam ezen a padon.
Ha nagyon sokáig, elmélyülten nézed, olyan, mintha te is a pultnál állnál.
Elképzeled, hogy szép ruhában vagy, lenyírt hajjal, ápolt szakállal, és veszel egy ezernégyszáz forintos féltenyéremnyi vajas croissant-t.

A fogatlan Rozi még sajnálná is kicsit, hogy meghaltam.
Mindig kedves volt velem.
Kivéve, mikor megkérdeztem, hogy nem pippantana-e le, biztos puha a szája.
Akkor hozzámvágta a mogyorós Royal üveget.
De ha meghalnék, talán erre is kedves emlékként gondolna vissza.

Lalának is feltűnne, ha meghalnék.
Állandó vendéget veszítene a Darázs.
De jönne majd más, aki a helyemre lépne,
és ő örökölné a kocsma sarkában, a válaszfal mögötti asztalt.
És ő inná ott a napindító két decijét.
Felmelegedne kicsit, és menne is tovább,
ki a hátsó ajtón, hogy ne rontsa a hely amúgy sem magas színvonalát.

A Hírnök anyakönyvi híreiben, lehet, nekem is jutna négy-öt szó,
de szigorúan csak a protokoll miatt.
És talán a lányomnak is szólna valaki,
de a temetésre már nem jönne el.

Hogy mit kezdenének velem azután?
Azt már, tényleg, őszintén, elképzelni sem tudom.
Ki fizetne sírhelyet egy olyannak, akinek élőként sem volt helye ezen a világon?

További bejegyzések