Ámorth Angelika: Átmeneti időszak

     Tizennyolc hónapja nem találkoztam K.-val. Nem kevés idő, főleg ha azt a tényt is figyelembe vesszük, hogy mindössze néhány kilométerre lakunk egymástól.
     Volt idő, amikor naponta kétszer futottunk össze, egyszer reggel, egyszer meg este. Sőt, volt, hogy az esti találkozás belefolyt a reggelibe, mivelhogy lakótársak voltunk. És egykor legjobb barátok is.
     Aztán teltek az évek. Én férjhez mentem, és mivel a családi állapotom immár megkövetelte, kiköltöztem a közösen bérelt lakásból. Mi pedig, legjobb barátokhoz kevésbé illően, sikeresen kiköltöztünk egymás életéből is. Persze, nem teljes hirtelenséggel, de majdnem.
     Eleinte még összejártunk meginni egy hideg fröccsöt a törzshelyünkre, a Duna-partra néző kis kocsmába. Mindig ugyanannál az asztalnál foglaltunk helyet. Kellően szélvédett volt, ami egy folyóparton lévő terasznál nem utolsó szempont, továbbá onnan épp ráláttunk a sétányra, és mint két koravén pletykás vidéki asszony a ház előtti kispadon, az arra járó embereken legeltettük a szemünket, kibeszélőtéma után kutatva, ha épp kifogytunk belőle. Aztán leszűkültek a találkozások a szülinapokra, évi kétszer jártunk össze, hozzám ősszel, hozzá tavasszal.
     Kiköltözésem után egy ideig még órákig beszéltünk telefonon, elpanaszolva minden kínunkat, hogy jaj, ismét behalt a mosógép, újat kell venni, és ismét balul sült el a tegnap esti randija Z.-vel, pedig N. után megfogadta, hogy soha többé nem áll szóba már a legelején is egyértelműen taplónak bizonyult palikkal. Aztán néhány hónap múlva már nem jött több taplósztori, sem törött mosógépek, sem munkahelyi konfliktusok, sem valós válasz a hogy vagy kérdésre. Csak a hűvös, személytelen kösz jól meg semmi különös.
     Most itt ülünk ismét, azon a bizonyos teraszon, tizennyolc hónap után. Kiürül a második pohár hideg fröccs is, kérünk egy harmadik kört és felszállunk a nosztalgiavonatra.
     Emlékszel, amikor a Warhol kiállításon másfél órán keresztül a paradicsomlevesről diskuráltunk? Minden színészi tehetségünket bevetettük, hogy hitelesnek tűnjön az eszmecsere, pedig csak impróztuk az egészet. Kitalált nevű művészettörténészektől idéztünk nemlétező elemzéseket és értelmezési módokat. És amikor egyszerre olvastuk az Ulyssest, és sms-ben küldtük egymásnak azokat a mondatokat, amiktől leginkább a falra másztunk? „A lóság minden lovak minémüsége.” Azóta is ez a kedvenc idézetem, hónapokig díszítette a konyhánkat, hűtőmágnesekből kirakva. Mondd, és arra emlékszel, amikor levadásztuk Quimby koncerten Kiss Tibit egy szelfire a Budapest Parkban, míg sorban állt a sörért? Persze, hogy emlékszel, arra nem lehet nem emlékezni, életünk legelőnytelenebb képe, ami valaha felkerült a Facebookra.
     Én emlékszem arra is, akkor még szentül hittük, hogy minket valami nagyra, különlegesre, és mindenképp művészire teremtett az Élet. K. színésznő akart lenni, én pedig író. Én gondolatban eljártam az előadásaira a Víg-be, ő pedig a felolvasóestjeimre a Magvető Café-ba. Hányszor elálmodoztunk ezeken, itt ülve, mélyen letüdőzve a Duna illatát és a cigifüstöt. Átmeneti időszak volt csupán a felnőtté válásunk útján.
     A székek most is ugyanazok, csak a rajta ülő K. meg én már nem. A negyedik mosógépem rendelem be, sokat kell mosni a három gyerekre. Ő egy fejvadász iroda titkárságán tologatja a papírokat. Többet nem is tudok meg róla, hiába kérdezek. Csak a kösz jól meg a semmi különös. Talán az én hibám is. Talán, ha kevesebb szó esett volna részemről a mosógépről, őt sem mostam volna ki az életemből.
     Addig is maradnak a “milyen jó, hogy végre találkoztunk”-ok és a „hát és arra emlékszel, hogy..?”-ok. És valóban. Mindenek ellenére, jó újra találkozni. Jó újra órákon keresztül ezeket a székeket koptatni, jó újra visszakapni egy kis részt abból az időszakból, amikor még elhittük, hogy valami egészen különlegesre lettünk teremtve.
     Talán egyszer újra hinni kezdünk majd benne. És akkor a mostra is átmeneti időszakként fogunk emlékezni.