Ámorth Angelika: A mi játékunk

Játsszunk.
Játsszuk el, hogy szerelmes verset írok neked.
Ilyet még úgysem játszottunk soha.
Pedig eltelt már egy évtized, sőt több is.

Megírom a szemed különcségét: kilöttyintett kávé a fehér asztalterítőn.
A heget a szemhéjad felett.
A vasszeget, amit lefejeltél hat évesen.
A vasat, ami meg is ölhetett volna.
De csak egy heget hagyott maga után.
Megvigyázott aznap az őrangyalod. Nekem vigyázott meg.

Megírom, hogy majd megzenésítsd.
Gitárral a kezedben láttalak meg először.
Megelevenedett tinifilm jelenet voltál.
Bohó, kócos, hosszú haj, piros kockás ing,
szakadt farmer, agyonnyúzott Converse csuka.

Megírom az első csók ízét.
Olcsó sör íz, nem túl romantikus.
Megírom a szekrény szagát, melyben elbújtál, mikor hazajött a bátyám.
Megírom a vonat rezgését.
Heti kétszer három óra zakatolás, hogy találkozhassunk.
Így telt az első év.

Megírok minden kételkedő hangot,
amit hetvenhétfelől sodort felénk a szél, mint a szemetet.
Hogy ne éld bele magad, úgysem tart örökké, első szerelem, majd elmúlik.
Nem múlt.

És kéne most ide valami szép költői kép…
Mégiscsak szerelmes vers ez, ugyebár.
Szőke mezők, szavak selyme, deres ágra lánglehelés;
Annyi mindent megírtak már.
De nekem ez nem megy. Nem vagyok költő.
Meg nem is vall ránk, hogy őszinte legyek.
Persze, az is lehet, hogy csak az én tehetségtelenségem.
De jobb érzés ránk fogni közteherviselés címszóval.
Ami az enyém, az a tiéd is.
Már kétezer tizenöt óta.
Vagy csak még? Még csak? Hisz néha úgy tűnik, sose volt ez másként.

Megírom a karton pezsgő mind az 57 fokát
a csomagtartóban, amit a júliusi napsugár hevített forróra az esküvőnk napján.
És megírom a násznép imbolygását pár korty után a tónál.
És megírom Karcsit, aki belepottyant.

Megírom a megkésett nászútunk.
Három nap Párizs, szezonon kívül, költséghatékonyan.
Egy hátizsákban elfért minden cuccunk.
A lényeget úgyis vittük magunkkal – egymást.
Megírom az olcsó bor ízét,
Mely finomabb volt, mint valaha.
Hisz francia! S nekünk ennyi elég is volt.
S megírom a sajtbolt bűzét a Rue le Regrattier sarkán.
Az ínycsiklandó penészbűz abszurd szagát.

Majd megírom az elsőszülöttünk puha talpacskáit.
És ketteske sűrű tincseit.
Egy fiú, egy lány – mint a nagykönyvben.
És megírom a lenéző tekinteteket, amiket a harmadikért kaptam.
Ilyen fiatalon ennyi gyerek?
És most nem írom meg, mit gondoltam erre válaszul,
Mert a lányok nem beszélnek csúnyán.

És megírnék még annyi mindent,
Minek megírására nincs már idő.
És minek megélésére sincs gyakran.

Az idő a legdrágább fogyóeszköz a háztartásunkban.
De néha, mikor akciós, betározunk,
mint WC-papírból 2020-ban.
Felrakjuk a spejz polcaira, szépen, sorjában.
Leporolgatjuk olykor, előszedünk egyet,
lopott estéken, mikor békésen szuszog már a sok kis tüdő a Peppás paplan alatt,
(meg a Pókemberes fölött, mert ő sosem takarózik).
Ízlelgetjük, mint a francia olcsó bort.
Csak az íze keserédes a halogatástól.

További bejegyzések