Ámorth Angelika: A ház, ahol élünk

A ház, ahol élünk, nem egy kacsalábon forgó palota, nem is mézeskalács házikó, mégis mesébe illő módon lopta be magát az évek óta saját otthon után epekedő szívünkbe. Nem a modern kialakítással, nem a szépségével, de még csak nem is a kifogástalan épségével. Két lúdtalppal a realitások földjén állva osztottunk-szoroztunk, átrágtuk magunkat csekély önrészünk adta lehetőségeinken, és egy nappal a megtekintés után lefoglalóztuk. Három szoba, nagy udvar, békés környék, jó lesz az!
A ház, ahol élünk, szerető karjai közé ölelt minket egy meleg októberi napon. És bár karjai nyirkosak voltak a lakatlanságtól és fűtetlenségtől, mégis patetikus állapotba öleltek minket, újdonsült tulajdonosokat, meghitt otthon reményével kecsegtetve, ahol nincs más, csak béke és öröm, és gyermekkacaj és bekuckózás, és jól kiérdemelt pihenés egy fárasztó nap után.
A ház, ahol élünk, nagy hátsó kertjével prófétai módon láttatta velünk, hogy szaladgálnak majd az apró lábacskák a puha, zöld pázsiton, mezítláb kergetőznek, hintán a levegőbe emelkedve harsogják a gyerekdalokat, érett gyümölcsöt szakítanak a fákról, lefolyik a leve kerek kis arcocskájukon, egyenesen a fehér pólóra csöppenve, de mi nem bosszankodunk ezen, csak nevetünk, és isszuk a jó hideg rozé fröccsöt a nagy diófa hűsítő árnyéka alatt, és legyintünk egy nagyot, hogy sebaj, a marhaepe szappan úgyis kiviszi a foltot!
De a ház, ahol élünk, igen hamar felfedte valós arcát! Ügyelve arra, hogy ne egyszerre szakadjon ránk minden, apránként adagolta hibáit, hónapról hónapra, annyi időt hagyva a felocsúdásra, hogy éppen elkerüljön minket az agyvérzés.
Először a bojler ment tönkre. De nem baj! Tök jó móka tűzhelyen vizet melegíteni az esti fürdetéshez. Persze, amíg egy fazéknyi vizet felmelegített a kis villanyrezsó, addigra az előző a nagy kádban már ki is hűlt. Azután a kazán szivattyúja vett könnyes búcsút kedves kollégáitól, a és vonult nyugdíjba. Szerencsére volt benne annyi emberség, hogy legalább nem tél kellős közepén dobja be a törölközőt, hanem még november elején, végülis a tizenhat fok a házban kellő mennyiségű ruhával orvosolható…
És így ment ez szépen sorjában, folyt a csap, vizesedett a fal, feljött a szennyvíz; az udvart elözönlötték a nagy, barna meztelencsigák, a gyümölcsfákat a darazsak, a házban meg itt-ott hangyakolóniák bukkantak fel periodikusan. A szép, puha pázsit a hátsókertben csak álom maradt, mert göröngyös a talaj, elakad rajta a fűnyíró, a talajvíz miatt meg olyan sár van, hogy beleragadt a gép, ami kiegyenlítette volna…
A ház, ahol élünk, rabszolgájává tett minket. Nem ő volt miértünk, hanem mi – érte. Munka után otthon is túlóra, ezt javítsd meg, azt kaszáld le, ott gereblyézz, az meg végképp hogy néz ki, hívjunk rá egy mestert. Kizsákmányolt minket, elvette a pénzünket, amit annyi szép élményre költhettünk volna… De kell az új tető, meg kell a tetőtér is, sokan vagyunk mégiscsak, meg a fűtést is korszerűsíteni, azt is mindenképpen kell! Meg új járólap is kell, meg szép csempe a fürdőbe, meg új kád is, hisz hogy néz már ki az a régi azzal a szép új csempével!
A ház, ahol élünk, immár kacsalábon forgó kastéllyá vált. Bájos hátsó udvar, tágas belső tér, modern elrendezés. De nem szaladgál senki a zöld pázsiton, és a tetőtéri szobák is üresen állnak. Nem szól a gyerekdal sem a hintán, kirepültek a pacsirták. Csak mi bóklászunk, ketten, öreg ujjainkat egymásba fonva a hatalamas szellemházban, és várjuk az unokákat a vasárnapi ebédre. Addig pedig – marad a hideg fröccs a diófa árnyékában. És nem baj, ha remegő kézzel leöntöd magad, majd a marhaepe szappan kiviszi.