Szívemből a legszebb folyó fakad,
borús emlékezet tépi az ágakat.
Most kezdem megrakni a fészkem,
sokszor éjszaka Erdély felé néztem.
szándékom izzik székelyen dalban,
a Kárpát medencét ölelni akartam.
Lelkemnek sokszor lenne kedve,
teszem a dolgom, – megnehezedve.
Életem tavasza, vergődésben dalban,
magyaros versben oly sokszor meghaltam,
de nem utolsó – és nem a legnagyobb,
nézegetem, hogy állnak a csillagok.
S hogy teszek, és tettem valamit,
hogy székely vagyok éltet, s boldogít,
amit megölni már sosem lehet,
szívembe markol száz emlékezet.
Könyvet árultam – nem hazámat,
lesújt a jog, nem fogom be számat.
Amit szerettem most abba kezdtem,
a lassú úton sokszor megrekedtem.
Törvény tapossa a magyar eszmét,
székely-magyarok, – lesz itt tavasz még.
mert rosszul forog ma a gépezet,
szülessen újjá minden emlékezet.
Bús lelkem sebei mint rákos daganat,
székelyes versben hoztam el magamat,
mert nem gyógyul vérző haramia seb:
robbanjatok ököllé székely kezek.
Öklömet szavamat az égig emelem,
hontalan sorsom, – ma átértékelem,
sohasem békít meg a csaló folyamat,
fellázadok ezerszer, ha le is megy a Nap.
