szaporán párolog a csoda
szorítsd magadhoz – az értelem visszatér
az elvadult szánalom mostoha
de friss tüzeket táplál a csatatér
vicsorgó alkonyok maradnak bennem
– s a keserű örömtől feltámadás
énképed ne várd hogy elmeséljem
mert a szenvedély önbecsapás
később a pazarlás irtotta a szépet
– és menedéket adott a közönynek
látod hogy virraszt a természet
mégis pusztul tenyérnyi szűzfölded
körletedben mérgeznek a gombák
szelíd égbolton idegen az ajkad
véremmel tápláltam a szolgád
mégis megszegted kétes fogadalmad
a semmiben vitorlázik tekinteted
– de pár óra és kitisztul az ég
sziporkáit pontosan sejtheted
mert lábnyomom darabokra verték
valami új vágy hív a végtelenbe
tévelygésem ne engedd magadhoz
szakadék fölött ritkán jut szerencse
annak ki a naplementében kalandoz
