Most naplemente van fázik a tenger,
hitem párolog mint fehér gondolat,
lassul az átmenet, füstöl a szerver,
valami belőlem mindig kimarad.
Az emlékezés sokszor átmeneti,
új körforgás egymásba szakad,
a harmóniát testem megszereti,
– ha szépen bántanak a sugarak.
A galaxis forog, tele van nappal,
zománc-szemed nem tud védekezni,
kivárom az éjszakát tiszta aggyal,
amíg botorkál véredben a semmi.
Arcomba hullnak a csillagképek,
– a félelem titokban átsuhan,
földre zuhannak a szenvedések,
– és szétpereg az élet biztosan.
Nem tudom az éjszaka mit szerettem,
– az új csillagok vigyázban állnak,
milliárdnyi órát ragyognak felettem,
és megváltozott mosolya a nyárnak.
A gondolatból legtöbbször kilépek,
hajnal betemet, semmi sem marad,
mert a szavakban boldogan kiégek,
mint a szerver, a tömjénszagú harmat.
