nekem sírni sosem lesz szabad
gyűrött papír végső fekhelyem
– fel kell gyújtanom magam
ha a tollam végleg elvetem
sorok között némán lázadok
szépet mondani nincs szavam
amíg fokozott rejtélyed vagyok
beléd szivárog párszor igazam
szájon csókol az örömérzet
zaklatom magam a rozzant magasban
pappírra vetve a szövetséget
bámulatos jótevőd maradtam
velős csontokra mozdulni se szabad
– amig fogytán a költő készlete
sugárzásban a levegő elmarad
de a pusztulásban játékos érdeme
végső fekhelyem oltára csábít
– a tollam képletekben ragyog
néhány mondatom percenként másít
a mindenségbe zár néhány divatot
a gyűrött papíron lángvörös leszek
csókodat terítem magamra párszor
– naponta új árnyékot keresek
amíg visszatükröződik a távol
