nincs hely de mégis kikiáltom
– szótlanul a szembejövőknek
hogy az arc boltozatán a vélemény összezárul
és a sugárzás megmarad a nőben
– vézna képletekbe csavarva
az elmúláshoz szótlan simulva
– piszkosfehéren
de a halálban újszülöttem lettél
és használjuk az Isten eszközeit
– nem vitás hogy embert is öltél
félelemből hanyatló szerelmet
– mert Káin-módra képzelted el
piszkosfehéren a glóbusz kerekén
semmivé foszlok mint a harmat
és a remény kígyója rám sziszeg
megbélyegez mocskos hatalmad
mint kövek között jajgató ekém
piszkosfehéren adj független nyugalmat
ahol sorsom biztonság és remény
– utolsó lépteimet megteszem
kapaszkodom szemtelenül beléd
amíg az Istenek csak mosolyognak
– földi részvétet gyakorolnak
hogy az őrlángom nagyobb legyen
mint piszkosfehéren a szemét
– apró gondolatba ütközöm
mert a hullám kalapos fejemmel
parádés szolgálatom cáfolja meg
– Isten lelke fölött a kereszttel
fehéren lépek a folyóba kétszer
a versek haláláig lakhatsz bennem
orránál fogva vezetem az Istent
amíg szufla lakik a zsigerekben
mert jövendőm lesz a múltam
a legdrágább érzelem és remény
végtelen sejtelmével tornyosultam
fehérbe öltözött gyertyák ünnepén
– ahol az ágyam szélén Isten ül
piszkosfehéren Ambrussal szembesül
és fehér hamva felkiált az égre
csendet lapátol a napok ellenére
– a költőkhöz méltó promenádon
vándorútra indultam ráadásnak
ahol szárnyas fohász és szőke élvezet
ingatag reménnyel menekül a nyárnak
hogy dédelgesd törékeny reményem
– a sebhelyek véres fokán
nyögvenyelős dal nem kell a fenénk
– a glóbusz kerekén mely silány
papírra vetve kócos vallomásod
– piszkosfehéren egy délután
mennyit ér ha himnuszokban várod
ahol jaj van és félelem csupán
mert a koponyám gőze lángra kap
ahol hibbant vagyok és vén beteg
figyelj rám amíg megvéded magad
beszélj mert részegen csókol szemed
elporlad beszédes homlokom
ahol egyetlen biztos pont vagyok
érintése fáj – létemmel rokon
– a kétezer éves gyalázatok
ahol megakad a piszkosfehér semmi
ahol a tudást sorok között kapod
friss szamizdatot muszáj szerepelni
utasítást követve piszkosfehéren
megköszönve a józanságot szépen
ahol tüzet rak lelkem alá Petőfi
hogy könnyeimet összeszedjem
ahol föltámad nemsokára a semmi
tiszta rímek között piszkosfehéren
ahol most ennyivel beérem
mert halálra kerget a roham osztag
– kávé közben kicsepeg a vérem
amíg a hajópadlón Petőfiék boroztak
