a költő muszájból álmodott
amíg ölte a paradigma szándék
vezényszóra tépkedte a gyomot
és hébe-hóba nótázta a rituálét
aztán rongyos táncba keveredett
– mint légüres térben a préda
gépiesen zúzta az érzelmeket
és sírva fakadt az egész planéta
de a rosszmájúság mintha élne még
– fölsebzett perceidben vakon
távlatból nézve elherdált semmiség
mégis fegyvert fogott hangulatom
múlandó az álom de a versem örök
férfias érzés kényszerít a jövőbe
itt hagylak – utazva céljaim között
legszebb kalandom aranyba kendőzve
és muszájból sebzett beszélgetések
– rágalomból hátba szúrt az öröm
bár a belső hang mind egyre mélyed
amíg ráncolom a szemöldököm
és ha szembe köp a lelkiismeret
amikor megsemmisülnek a gyászok
dohos kávéház sem ad szép hírnevet
csak október – örök halhatatlanságot
