önző szavaknak szomjas árnyéka
piros tengerszemét bekötöttem
de feltámad a kép tartozéka
– a Föld bibliai rendszerében
ahol hangos a szeméremsugárzás
fogaim közt törött véredények
éles lőrésein vékony eszmejárás
– fordít hátat az ősi igének
szemedben a szavak hiányát látom
kiválaszt hogy emlékezz a képre
kimosod véremből sugárzásom
és magához ránt végképp lüktetése
más létet akartam ezernyi résszel
sorok között araszol tekintetem
megszelídül minden lélegzetvétel
mint csontjaimban a történelem
szavaimmal fölszedem a csendet
és eloltom a tengerszem tüzét
mozdulatlan vergődnek a sejtek
mert mindenütt a szavak lángja ég
szavaim a természet ruházta fel
– világra bámuló szemeid előtt
holnap a párnázott csöndre fekszel
csak bőröd érinti a lavinamezőt
