„E sok-sok üres szóra, ami éget,
Ráütni úgyszeretnék
Az életemmel egy piros pecsétet,“
– (Reményik Sándor)
Vakarcs nyalábok a zivatarban,
lángfarkú kiégett kannibálok,
harcos szemekkel a kocsmazajban
aprópénzre váltják a világot.
Vásott tejfogak harapnak a kéjbe,
gőgöd hordaléka a romlott salak,
vágytól nyugtalan a lármás vére,
amely hamis önarcképet farag.
Romlott képlete szeplős másolat,
emberszerepe hírverő árnyék,
kicsorbult rikkantása befogad,
de az is rossz, ami születésre vár még.
Légüres térben zakatol a nyelve,
gőgös önmagammal vitázom,
hamis lármafestők szöknek be a perbe,
amíg a csendet ostromolja gitárom.
Lármás szélkakasok parádéznak,
jeles káprázat cifra költeménye,
káoszba fut parancsra az évszak,
és szivárog kristály véredénye.
Zavart komponál az ingerszegény,
nemes gondolatom összekalapálva,
dzsungel ablakában rivaldafény,
és egy marék képzelet az ára.
