Versek mérgével öletem magam,
hogy emberszerepem örök legyen,
pórázon fekszem a vájatokban,
csak az idő szólít ünnepeken.
Bőrömön feszül az új boltozat,
a Föld méhébe zuhanok vissza,
de nézd, a csoda ma is elmarad,
merész pályámon elszomorodva.
Pótolni kezdem a húsvér sebet,
romlott gének csapdába csalnak,
titokban tart a csontos igyekezet,
de a folyók örvényei becsavarnak.
Bús emberszerepen visszasimul,
naponta feltör a versek üstöke,
egy frissebb évjáratban válaszul,
mert ezt kívánja a sejtek ösztöne.
Képekben védelmez a hangulat,
főnix-hatások pokoli része,
bizarr sírásban mindenki mulat,
mert az ópium a versek egésze.
Naponta mérgeznek az évek,
feszült versem hozzád öregszik,
és száguldó naplementét nézek,
amíg a fény a sötéttel verekszik.
