(Vári Fábián László, – A szitakötő c. vers margójára!)
selejtes tűz robban a folyóra
– asztalomon kétarcú levél
szivárvány nincs – tépett a vitorla
kifosztott lelkemmel mit kezd a szél
hamis pecsét szökött a levélre
– élesre vált lő lesen a vadász
neved napján szitakötő lennék
ha csőre töltött a rozsda verte frász
nincs bennem félelem ösztön
– a vajúdó gondolat alámerül
hogy a költeménynek lelket keressen
a márciusi napsugárban féktelenül
még három nap és elringat a csónak
– de kiköt lelkem a bazalthegyen
megfestem kontúrját a jónak –
és visszhangot gerjeszt az engedelem
káromkodás legyen embernek az útja
– percekre megáll árnyékos szíve
sorok között elfogyott a lelke
csak az igazság szökött elibe
a születő vers nem jöhet össze
– kínokat dajkál a februári tél
egy pillanat elég az árnyékos löszre
mert a hideg tűzben félrebeszél
pipacsos mederbe visszatérek én is
– szél sodorta el a szitakötőt
versednek csókja csak én lehetnék
aki virággal köszönti az időt
