Kezemben a tövis rózsát nyitott,
bogáncsot terem a vad szerelem,
Nap arcán a késem finomított,
és dalaimat füledre hangszerelem.
A tövis szúrása hallgatni tanít,
sebhelyek óvják a lövedéket,
csak egy gondolat mely kiszabadít,
mert áramköre halálomig éget.
Vakon cselekszem, mint Balga Vazul,
növekszik bennem az ős fogyaték,
– hazug világban éltem igazul,
mint ködös éjszakában a sötét.
Összerándult csontom élni tanít,
merengve állok meggyötört fiad,
szerelemről írnak hamis drámát itt,
amíg a csalódás bántja hangodat.
Meghalt szívemben az összes tavasz,
minden rózsám magányra vedlett,
átfestette a piroslábú panasz,
mely az élő fákat ostorozta meg.
Véremben kéklő áradás szegül,
mégis dáridózik a balga lélek,
bogáncsot, rózsát osztok emberül,
amíg átölel pazar csöndességed.
