„A kísérletezés Ambrus József költészetének kulcsmotívuma, a fogalmak lélegeznek, sorsukat betöltik. Meglepő, hipnózisszerű, a szürrealitás és realitás mezsgyéjén született világát jól szolgálják szókapcsolatai. Remélem, nem „elpazarolt bizakodással” írom, hogy ez az univerzum egyediségével, szimbolikájával nyomott tud hagyni.”
– Jóna Dávid
Ambrus József:
A LEVEGŐ VÉRE
A költő lelkedbe lát,
hogy merre dőlnek a falak,
hallgatag könyvek közé
tántorít, a kiömlött pillanat
s ami belőlem szivárog,
érzem minden összetör,
hallgatok, s józan elveket
olvaszt ablaküvegre az ököl.
Talpig futkos a kacagás,
jönnek velem végezni,
csontjaimat ropogtatják,
de nem tudok megnyugodni,
mert szétszórt aranyszilánk
suhan át, unottan, józanul,
ne tépődj, átkozódj a bajért,
az ember vékony bőrén tanul.
Törölj minden veszteséget,
szánalmat senkitől sem várok,
mindenkiben van mellékutca,
keresem költöző délutánod,
tél közeleg, dér vagy harmat,
a hallgatás csöndjében égek,
rám törnek a hitvány sugarak,
s általa bomlik ki az élet
és láthatatlan a levegő vére,
homlokod ékköves pánt,
darált kedvem napba téved
egy kiömlött pillanat gyanánt.
Ó évek, vágyak, veszélyek,
az óceánt naponta átszelem,
bennem nőtt zuhanó hatalmak
vérével telik meg a verem…
