Mit tehet a szív, bél s a gerinc orvosa,
ha egyszer az egész szerkezet rozoga?
(Bertók László)
mindig a költőt bünteti az élet
megőszült hulló csillagokkal
építsd fel magad pár mozdulattal
emberi mezben a horizonton
mindig a költőt éri el hallgatása
mert csendben éreznek a szavak
békés harcosai a napszakoknak
ahol rám dől a botrányos sötétség
mindig a költőt riasztja az emlékezet
de hogy mitől vérzik el a világ
káromkodásom édesre sült imák
vagy hangzavar a vörös alkonyon
mindig a költőt hangolja az ének
pedig fehér az arcod – hideg a szád
szomorú az este hallgatnak a fák
valami ősi titkot ünnepelnek
egyre magasodik a költő szenvedése
de túl vagyok a legszebb kiáltáson
egymást gyalázó szerelmes zsoltáron
ahol csillagot vonszol a temető
túl a babonákon sárguló tüdővel
mindig a költőt emészti az ész
csontjaim anyagából pattog a mész
gyorsuló lélegzetek lángvörös szavak