Amarcord (1973) – Federico Fellini nosztalgikus mesterműve

Amarcord egy 1973-as olasz–francia koprodukcióban készült film, amelyet Federico Fellini rendezett, Tonino Guerra írt, a zenét pedig Nino Rota szerezte. A film neve a rimini romagnoli dialektusból eredő „a m’arcôrd” kifejezésből származik, ami egyszerűen: „Emlékszem.” Ez a kulcsa mindannak, amit a film nyújt: személyes, mégis univerzális visszaemlékezést a múltra.

Amarcord nem hagyományos cselekményvezérelt dráma, hanem emlékképek kaleidoszkópja, amely egy kis olasz tengerparti város, Borgo San Giuliano – Fellini fiatalkorának Rimini városrészének – lakóinak évkörét tárja elénk. A film középpontjában a kamasz Titta áll, akinek szemén át látjuk a városka groteszk, érzéki, nevetséges és megható pillanatait az 1930-as évek olasz fasizmusának korában.

A film epizodikus szerkezettel halad. Felvonultatja az élet apró ünnepeit és botlásait: a tavaszi bonfire-t, az iskolai jeleneteket, a családi vacsorákat, a kamasz vágyakat, a vallási és politikai rituálékat — mind egy testvéri közösség életének kicsinyített, mégis grandiózus képkockáiban.

Fellini úgy jeleníti meg a múltat, ahogy azt érzik és őrzik az emberek, nem úgy, ahogy megtörtént. A történetet nem történet fűzi össze, hanem érzések, illatok, évszakok és arcok. A film a memória kreatív rekonstruálása: egyszerre szeretetteljes és kritikusan ironikus ön- és közösségi emlékezet.
A város lakói — a szexbombát megjelenítő Gradisca, a bumfordi ügyvéd, a túlfűtött kamaszok, a furcsa nagybácsi — mind karikatúraszerű figurák, de mind humanitással, mély emberi vágyakkal telítve. A film egyszerre képes nevettetni, elbűvölni és megérinteni a nézőt.
Noha Amarcord nem didaktikus történelmi film, Fellini szatirikusan festi meg az olasz társadalom és a fasizmus viszonyát: Mussolini ünnepségei groteszk farsangi jelmezparádévá válnak, a rezsim bohózatként jelenik meg, amely a lakók gyermeki viselkedéséből táplálkozik.

A Nino Rota-drámai beállítás, a Giuseppe Rotunno által komponált képi világ, a meleg színek és a folyamatos vizuális játék mind Fellini sajátos, festői filmszobrába illeszkednek. A film vizuálisan olyan, mint egy álomfoszlányokból összeálló opera.

Fellini sajátos látásmódja a filmnyelv művészetének tetőpontja. Bár egy kis olasz városba kalauzol, története mégis minden kulturális háttérből érkező néző számára érthető és átélhető. A film finoman rámutat arra, hogyan tükröződhet egy egész korszak identitása egy közösség hétköznapjaiban.

Stáblista

Szereplők