„Ki írni mer a pusztulás peremén,
annak szíve már nem talál
nyugalmat.”
Varjú Zoltán: Nem haraggal írom
a jelenidő lúgos levében
ázom mint áztatóban a kender
gyermekkoromban láttam a vizes gödröket
a réten kender-kévékkel kitöltve
később láttam a tiloló asszonyokat is
ahogy szilánkjaira törik a megszárított kendert
még a szocialista ipar durrdefektje előtt
nem is hoznám szóba ha nyári záporban áznék
de
józan eszemmel látom nem a szememmel:
a jelen lúgos levében ázom
egy ideje gyakran születik újra
a réten faparipán nyargaló gyermek
a csendet szitakötők szövik
álmaimat
nyugalmat ott keresek
tudtam-e mire készül a lelkem
megtenni mit mer majd amikor felnő
nem tudtam
csak megcsodáltam a káposztásban a sápadt lepkéket
s szaladtam a szitakötők után
figyeltem a bársonyos méhek hogyan boldogulnak
a kitárulkozó bogáncs dárdái között
az írástudás satnya démona még nem kergetett
utcák sarában szabadon csatangoltam barátaimmal
semmi nem jelezte előre hogy a
pusztulás peremén ólálkodik
írástudó démonom
2025. július 14.
