Ahol a kép olvasni kezd, ott a szó láthatóvá válik – Beszélgetés Fábián Istvánnal

Ahol a kép olvasni kezd, ott a szó láthatóvá válik

– Beszélgetés Fábián Istvánnal –

Írta: Varjú Zoltán
© DunapArt Magazin – 2026. 07. 31.

A könyvvel való első találkozás sokszor nem az első mondattal kezdődik. Mielőtt az olvasó belemerülne a történetbe, a versbe vagy a tanulmányba, először a borító szólítja meg. Egyetlen kép, néhány szín, egy jól megválasztott tipográfia vagy egy különös kompozíció képes előrevetíteni azt a világot, ami a lapok között vár ránk. Ez az első benyomás gyakran észrevétlenül formálja elvárásainkat, mégis döntő jelentőségű. Kevés olyan alkotó van a kortárs magyar könyvkultúrában, aki ezt a felelősséget olyan érzékenyen és következetesen viselné, mint Fábián István.

Nevét sokan elsősorban grafikusként ismerik. Évtizedek óta meghatározó szereplője a hazai könyvművészetnek; munkái számos kiadó gondozásában megjelent kötetet gazdagítanak. Az AB-ART Kiadó kiadványainak arculata hosszú időn keresztül összeforrt az ő vizuális világával, miközben számos, más magyar kiadók számára is készít- készített emlékezetes könyvborítókat és illusztrációkat. Aki végignéz egy könyvesbolt polcain, talán nem is sejti, hogy sokszor ugyanannak az alkotónak a gondolkodásmódja köszön vissza a különböző műfajú kötetek vizuális megjelenésében.

Ám Fábián István munkássága nem áll meg a grafikai tervezőasztalnál. Költőként és íróként ugyanazzal az érzékenységgel fordul a szavak felé, mint amellyel képi világát felépíti. Verseiben és grafikáiban közös az a törekvés, hogy a látható mögött mindig felvillanjon valami rejtettebb jelentés. Nála a vonal, a forma és a szín éppúgy nyelvvé válik, mint a metafora vagy a ritmus. Ritka alkotói adottság ez: ugyanaz a belső látásmód egyszerre képes képekben és szavakban megszólalni.

Ez a kettősség különösen izgalmassá teszi életművét. Vajon másként születik meg egy vers attól, aki egész életében képekben is gondolkodik? Másként tekint-e egy grafikus a könyvre, ha maga is költő? Lehetséges-e, hogy egy borító valójában egy vers első strófája, amit még nem betűkkel, hanem színekkel és formákkal írnak meg? Ezek a kérdések túlmutatnak egyetlen alkotó pályáján; magáról a művészet természetéről szólnak.

Az elmúlt években a DunapArt Magazin olvasói is rendszeresen találkozhattak Fábián István munkáival. Írásai és grafikái egyaránt azt bizonyítják, hogy számára az alkotás nem különálló műfajok egymás mellé helyezése, hanem egységes látásmód. Ennek elismeréseként a DunapArt Kulturális és Művészeti Egyesület 2026-ban DunapArt – Ady Endre-díj bronz fokozatával tüntette ki. Ez az elismerés nem csupán eddigi munkásságának szólt, hanem annak a csendes, művészi alázattal végzett, és kitartó művészi jelenlétnek, amivel hosszú idő óta gazdagítja a kortárs magyar kultúrát.

Számomra e beszélgetésnek személyes jelentősége is van. Két saját kötetem vizuális világát is Fábián István álmodta meg. Szerzőként különleges élmény megtapasztalni, amikor egy grafikus nem egyszerűen illusztrálja a kéziratot, hanem továbbgondolja azt. Egy jó borító nem ismétli a képi jelentése szövegét, hanem párbeszédbe lép vele. Új jelentésrétegeket nyit meg, miközben megőrzi a mű legbelső hangulatát. Ez a fajta alkotói együttműködés ritka ajándék.

Korunk digitális világában, amikor a mesterséges intelligencia néhány másodperc alatt képes látványos képeket előállítani, különösen időszerű feltenni a kérdést: miben rejlik az emberi alkotás pótolhatatlansága? Mitől lesz egy könyvborító több puszta grafikánál? Mitől válik egy vonal személyessé, egy kompozíció emlékezetessé vagy egy kép maradandóvá? Talán éppen attól, hogy minden valódi mű mögött ott áll egy ember teljes élettapasztalata, ízlése, kételye és belső világa.

Beszélgetésünkben ezért nem csupán Fábián István pályafutását szeretnénk megismerni. Arra is kíváncsiak vagyunk, miként találkozik egymással a költészet és a grafika, hogyan születik meg egy könyv vizuális arculata, milyen felelőssége van a könyv grafikáit megálmodó és megalkotó művésznek, az olvasó első benyomásában. Hogyan látja a kortárs magyar kultúra jelenlegi helyzetét egy olyan alkotó, aki egyszerre figyeli a szavak és a képek formálódásait, ebben a rendkívüli gyorsasággal változó világban.

Vannak művészek, akik könyveket díszítenek alkotásaikkal, és vannak olyanok, akik képesek arccal felruházni egy könyvet. Fábián István ez utóbbiak közé tartozik.

• Visszagondolva pályád kezdetére: mikor érezted először azt, hogy a rajzolás és az alkotás nem egyszerűen tehetség vagy kedvtelés, hanem egy életre szóló hivatás lesz számodra?

– Hadd kezdődjön ez a beszélgetés Szervác József nevével, kortársaim legélesebbre fent és legönpusztítóbb költőjével. A klisémarató savgőzéből mindenféle kocsmák sör-bor-pálinka gőzébe menekültünk, mintegy szabad levegőt szívni. Ő Csepel rozsdásodó, haldokló romantikájának teljes dühével, szeretetével és gyászával, én a fővárosi lét – szerinte – ficsúrjaként és egy távoli, a középkorban ragadt falu téeszekbe nyomorított pusztulásának szemtanújaként kettéborulva – éltük fiatal, különösebb bizakodás nélküli életünket. Őt már akkor bemutatta Nagy László az ÉS-ben, így a hol külvárosi ivókban, hol a Nyujorkban egybegyűlt fiatal költők, írók, művészkezdemények társaságában szinte befutott költőnek számított, én inkább kívülállóként szemlélődtem – beismerem –, némi ellenszenvvel hallgatva mindenféle világmegváltások összecsapását. De – főként Szervác állandó ízzásának köszönhetően –fölhergelődésnek, kezdőrúgásnak jó volt ez is. Írtam versszerű dolgokat, majd miután három évig a Móra Kiadóban két-három ajtónyira dolgozgattam Kormos István szerkesztői szobájától, hetvenhatban vidám meghívót kaptam december 31-re a honvédségtől, így megrémülve a másfél évnyi fél-haláltól – bevittem írásaimat Kormoshoz. Komoly fejmosást kaptam a három évnyi „kussolás”, bújócskázás miatt, de jópár versemet berakatta a végül 1979-ben megjelent, Vasy Géza szerkesztette Madárúton antológiába. A kötetre várva könnyebb volt átvészelni a honvédségi – utólag már nem egészen értelmetlennek tűnő – tetszhalált, és a versek megjelenése szinte kötelezett a folytatásra.

• Egyszerre vagy grafikus, költő és író. Ez a három művészeti ág külön utakon fejlődött ki benned, vagy kezdettől fogva ugyanannak a belső látásmódnak különböző megnyilvánulásai voltak?

– A rajzot és az írást igyekszem egészen-egészen különválasztva kezelni, művelni. A világlátás – ha van ilyenem egyáltalán –, az indulat nyilván azonos, de a munkamódszer, a folyamat megélése egészen más. Rajzolni lelki és fizikai élvezet szinte, gyerekként, éppcsak nem kidugott nyelvvel húzkodom a vonalakat, és öröm, amikor kibomlik az a kép, amit maga a rajz is alkot, irányít, én csupán a másik valaki vagyok a műveletben. Verset írni viszont többnyire kemény idegi megpróbáltatás – legalábbis számomra – valahogy a leírt szó felelőssége is nagyobb. Én így látom. Ahogy köteteim szerkezete is alakult: míg az 1984-es A képzelet…-ben nincs rajz, az 1990-ben megjelent Némulat c. kötetemben szavakból épített képversek is vannak a versek mellett (tehát a képversek esetében szó és a rajz egymásba oldódva jelennek meg), addig a 2003–as, a korábbi versekből válogatott Ebgondolat-ban jópár grafika is feltűnik, majd a Gondolat Kiadónál 2016 és 2022 között megjelent három kötetben már szinte azonos súllyal és felületen szerepelnek a grafikák és a versek. A 2003-ban kijött A vonal-ban csak a két előzéken és az öt szennycím előtt van egy-egy rajz, míg a 2026-os Vakütés-ben ismét egyáltalán nincs grafika. Ami a leglényegesebb: sem a rajzok nem illusztrációi a verseknek, sem a versek nem magyarázatai a rajzoknak. És talán valóban: a szavak felelőssége nagyobb.

• Minden alkotó életében vannak mesterek – akár személyesen ismert emberek, akár olyan művészek, akikkel csak műveiken keresztül találkozott. Kik voltak azok, akik a legerősebben formálták vizuális és irodalmi gondolkodásodat?

– Szervácot már említettem, akinek tehetsége, versei és az akkori rendszerrel szembeni dühe engem is írásra sarkallt, de hát fiatalságom éveiben olyan szellemi sűrűség vette körül az embert, hogy szinte nehéz lett volna nem próbálkozni az alkotás valamely formájával. Kormos és Nagy László neve is fölmerült korábban, ők megkerülhetetlenek. Akkoriban még nemigen tudatosult bennem, de ma már Szécsi Margitot is úgy olvasom, hogy szinte megijeszt, lehet Nagy Lászlónál csillagzóbban verset írni? A vizuális hatásokról: Kondor Béla festményei, grafikái élesen beégtek mindennapjaimba, de tőle leválaszthatatlanok versei is, a Boldogságtöredék, az Angyal a város felett kötetek a szavak és rajzok éles egymásra vetülő metszetei. Utóbbi könyv mintha egy élet megjósolt végét vetítené előre. És persze aki tustollal angyalokat, bibliai jeleneteket karcolt a huszadik század komor lapjaira, a meghaladhatatlan Szalay Lajos! A Genezis évezredeket teremt újra, hogy vallástalanul is elszakadhassunk földi valóságunktól. Nagy Gáspár barátsága eleve biztatást jelentett versre, folytatásra.

• Volt-e pályádon olyan időszak, amikor komolyan megkérdőjelezted önmagad vagy azt az utat, amelyet választottál? Amennyiben volt, mit tanultál ezekből a nehezebb időszakokból?

– Az 1989-es rendszerváltás folyamatának elején, 1990-ben jelent meg a Némulat, amit valóban mintegy huszonöt évnyi elnémulás követett számomra, a kilencvenig tartó szürke rendszerben megszokott tagadásokat nehéz lett volna hirtelen boldog igenekre váltani, ráadásul hamar kiderült, hogy a rövid ideig tartó lelkesedés valami – a korábbi szürkénél is fénytelenebb – zűrzavarrá változik. Végül azután sokan, köztük Nagy Gáspár is segített az újrakezdésben: „Kedves István barátom! Soha nem lehet tudni, a némulások, némulatok mire voltak jók. Tájékozódás? Ki tudja? »Ne add föl, meg ne némulj! «” – írta egy levelében. Én pedig megtanultam nem megnémulni.

• Több száz könyvborító, illetve ezernyi könyv és kiadvány kötődik a nevedhez. Amikor először kézbe veszel egy kéziratot, mit keresel benne? A történetet, a hangulatot, egy szimbólumot, vagy valami egészen mást?

– Nagy segítséget adnak a válaszhoz a kérdésedben felsorolt lehetőségek: általában addig olvasom a szöveget, olykor vissza-visszatérve egy-egy bekezdéshez, amíg valami szimbólumot, a teljes írásra érvényes jelképet nem találok, majd ezt a momentumot igyekszem – még ha csak távoli összefüggéssel is – a borítón megjeleníteni. Itt megint visszautalhatunk szöveg és kép kapcsolatára, vagyis hogy fotós borító esetében talán működhet, de grafikai borítót tervezve mindenképpen kerülöm az illusztráció kötöttségét.

• Egy jó könyvborító vajon mennyire értelmezheti újra a művet? Hol húzódik a határ az alkotói szabadság és a szerző szándékának tisztelete között?

– Úgy gondolom, a szerző, illetve a szöveg tisztelete az első. Bármilyen durva tipográfiával vagy képi erőszakkal mást sugallni a könyvről, mint ami annak mondanivalója, tanulsága – hiba lenne. A legtisztább lehetne talán a szöveges, csak a tipográfia eszközeivel tervezett borító, de hát a könyvnek szinte kötelessége, hogy kínálja magát a kirakatban, el is kell adni mindenféle trükkel, hirdetéssel, marketinggel, szóval végül is nem baj, ha jól látható képi egyéniséggel ruházzuk fel a műveket.

• Az AB-ART Kiadó arculatát hosszú időn keresztül meghatározta- meghatározzák a munkáid. Mit jelent ez az alkotói kapcsolat, és miben volt más egy ilyen hosszú együttműködés, mint egy-egy önálló megbízás?

– Az AB-ART kiadó sorozatainak tervezése kései (de nem elkésett) ajándéka az életnek. Már nem emlékszem, hogy keveredtem verseimmel a Balázs F. Attila szerkesztésében megjelent – azóta sajnos megszűnt – felvidéki magyar nyelvű folyóirathoz, a Szőrös Kő-höz, de hogy nagy szerencse volt, az biztos. Attila a Lyra Omnis és Prosa Omnis sorozatok szervezése-szerkesztése mellett a trianoni határokon kívűl élő magyar alkotók műveinek megjelentetését, gondozását tekinti egyik küldetésének, én pedig ehhez a szándékhoz csatlakozva tervezem-tördelem feleségemmel, Kállay Judittal együtt a magyar nyelven író, kint élő kortárs szerzők költői és prózai köteteit. S ha már említetted a hosszú együttműködést: Judittal – az egyedi, önálló megbízások mellett – mindkettőnknek megadatott, hogy neves kiadóknak dolgozhattunk folyamatosan (Móra, Szépirodalmi, Európa), és ha már sorozatokról szó esett, óriási szerencsém volt az is, hogy harmincnégy évesen sok-sok első kötetes fiatal költő könyvét tervezhettem, adhattam nyomdába a később, a rendszerváltáskor csúfosan kirabolt, megszűntetett Szépirodalmi Könyvkiadónál. Ezeknek a borítóknak és néhány tipográfiai tervnek szűk válogatása megtalálható honlapunkon, a https://artvonal.hu/ oldalon.

• Előfordult-e olyan könyvborító, aminek a végleges változatához hosszú út vezetett, és végül egészen más született meg, mint amit elsőre elképzeltél?

– Hajajj! Sok. Elalváskor, ébredés utáni félálomban sokminden változik az ember elképzeléseiben.

• Mitől válik egy könyvborító időtállóvá? Léteznek olyan vizuális törvényszerűségek, amik évtizedek múltán is működnek?

– Visszatérve korábbi kérdésedre a mesterekről. A Szépirodalmitól személyes okok miatt jöttem el (az Európánál pedig a rendszerváltott, de örök „kaparjkurta” emberi kevésség politikájának oldalszele csapott szájon), de végül mindkét esetben jót hozott a változás. A könyvtervezés világából – a megélhetés kötelezettsége nagy úr! – teljes rémülettel az akkor induló Képes7-hez, az első hazai, a német Sternhez hasonló színes heti magazinhoz kerültem tervezőnek. Hamar kiderült, a laptervezés valóban egész más világ, mint a könyv megfontoltabb, kicsit kényelmesebb, lassabb átfutású, de kötöttebb világa. Ám a vizuális törvényszerűségek, amiről kérdezel, itt is éppoly időtállóan léteznek. Azt gondolom – biztosan tudom –, mindennek alapja az átláthatóság, érthetőség és elegancia, egyszerűség. Molnár Isti, a Képes7 művészeti vezetője segített a könyvtervezéstől átbukdácsolni végtelen kedvességgel, megértéssel és még annál is végtelenebb tudással a lapok, újságok, magazinok megformálásához. A tipográfiának ezer meg ezer szabálya van, Isti tanított meg arra, mikor érdemes ezeket akár durván is megtörni úgy, hogy az indokoltság megőrizze az érthetőség és a látvány dekoratív mivoltát.

• A digitális világban sokszor csupán bélyegképként találkozunk egy könyvborítóval. Megváltoztatta ez a grafikusok gondolkodását, vagy továbbra is ugyanazokat az értékeket tartod elsődlegesnek?

– Ami valós méretben képileg jó, az nyilván megfelel bélyeg méretben is, hacsak az olvashatóság rovására nem megy a kicsinyítés, szerintem. Az értékek maradnak ugyanazok.

• Költőként bizonyára más szemmel olvasod a verseket, mint egy kizárólag grafikai szemléletű alkotó. Segíti-e a költészet abban, hogy mélyebben megértsed egy könyv belső világát?

– Mivel – valószínűleg – írásaim alapvető kifejezési eszköztára a szándék, az üzenet képekkel való megjelenítése, regények, novellák, sőt versek olvasásakor is az azokban leírt képek „láttatják” velem a mondanivalót.

• Verseidben és grafikáidban egyaránt érzékelhető egy sajátos, visszafogott, mégis erőteljes szimbolikus gondolkodás. Tudatosan építed ezt a két világot egymásra, vagy inkább ösztönösen születnek meg ezek a kapcsolódások?

– Ez talán összecseng az előző kérdéseddel. Hogy tudatos vagy ösztönös? Lehet, együtt működik a kettő: képek, képek és képek … a maguk szimbolikájával.

• Ha választanod kellene: melyik áll közelebb hozzád – amikor egy üres papírlapon megszületik egy vers első sora, vagy amikor egy fehér felületen kirajzolódik egy könyvborító első vonala?

– Beszéltünk már a rajzolás és a versírás folyamatának lelki és idegi megéléséről. Az valóban teljes öröm, amikor ki tudja honnét „beugrik” egy verssor, vagy akár csak egy szóösszetétel, amiről tudom, érzem, hogy ebből vers lesz. Azután, hogy hogyan folytatódik, előre, hátra vagy körbe-körbe, az már építkezés, hol az ihlet örömével, hol pedig keservesen kutatva azt, amiről tudjuk, hogy megvan, csak épp meg kell találni: a verset. A vizuális alkotás viszont szinte teljes folyamatában rátalálás, az első vonaltól egészen a kész grafikáig.

• Te is hiszel abban, hogy egy grafika is képes ugyanúgy „elmondani” egy történetet, mint egy novella vagy egy vers?

– Igen, hiszen erről beszélek mindig, a két műfaj, vagy művészeti (ettől a szótól mindig berzenkedek egy kissé) ág egymás melletti működéséről.

• Évtizedek óta része vagy a magyar könyvkultúrának. Hogyan látod: változott-e az olvasók vizuális igénye az elmúlt harminc-negyven évben?

– Köszönöm, hogy ezt mondod. Említetted a digitális világban egyre inkább sokasodó bélyegméretű látványokat, és igen: változott a vizuális igény, és nem csak az olvasókban, észreveszem magamon is. Sajnos. Ha nem a saját munkámról van szó, ahol még ragaszkodom a világos, jól érthető, a lehetőségig egyszerű és tiszta megoldásokhoz – nevezzük eleganciának –, hanem mondjuk felmegyek a világhálóra, ott bizony nekem is szinte elvárásom, hogy minél kisebb felületen minél több információt lássak, a képernyőt zsúfolásig elöntő képek alig engednek szöveget maguk közé, próbálom fegyelmezni magam, hogy lényeges olvasnivalót keressek magamnak. Jaj, itt jut eszembe, ami erős összefüggésben van a kérdéseddel, az írással, olvasással és a rajzkészséggel. Szakértők kimutatták, hogy az a tény, miszerint egyre kevesebbet írunk kézzel, szinte csak billentyűk nyomkodásával kommunikálunk, az évezredek során kialakult, ujjaink mozgatásához kötődő agyi, élettani képességeink egy jó részét visszaszorítja, gyengíti. Ezt én el tudom hinni, és el is tud szomorítani.

• Rendszeresen publikálsz a DunapArt Magazinnál is. Mit jelent neked egy olyan irodalmi közösséghez is tartozni, ami kifejezetten a kortárs magyar alkotók összefogását tekinti egyik legfontosabb céljának?

– Elmondhatom magamról, nemigen tudok bármi közösséghez közeledni, mindig ez a kívülállás határozta meg akármiféle csoporthoz való viszonyomat. Ez persze sok tekintetben nem vált előnyömre, de – mert változtatni-változni sem tudtam – megmaradtam egyféle nézelődő, olvasó figurának, az irodalomban is. A DunapArt-hoz tartozni – köszönöm neked ezt a szót! – mégis öröm és megtiszteltetés, itt valóban az egymásra figyelést, az alkotás közösen átélhető örömét érzem, így aztán megintcsak azt mondhatom: köszönöm!

• A DunapArt Kulturális és Művészeti Egyesület 2026-ban Ady Endre-díj bronz fokozatával ismerte el munkásságod. Mit jelent egy alkotó számára egy olyan közösség elismerése, aminek önmaga is aktív résztvevője, ezáltal óhatatlanul alakítója és formálója?

– Előző kérdésedhez is kapcsolódva: nagyon nagy és váratlan öröm ez számomra, hiszen egészen biztos lehetek a díj odaítélésének tisztaságában, hogy valóban kizárólag a munkáim elismerését jelenti.

• Két generáció nőtt fel a könyvborítóidon és írásaidon. Gondoltál-e arra munka közben, hogy egy-egy grafika vagy írás, akár évtizedek múlva is meghatározhatja valakinek az első találkozását egy könyvvel?

– Igyekeztem időtálló szövegeket és látványokat létrehozni, de ez ügyben elsősorban verseimért és önálló grafikáimért, megjelent köteteimért vállalhatom a felelősséget, ahol teljes szabadsággal dönthettem minden betűről, minden tusvonalról. A könyvborítókról szólva kissé más a helyzet, nem tagadom, hogy kiadók, szerzők elvárásai olykor eltérítettek tervezői elképzeléseimtől, de az is igaz, magamtól is képes voltam tévutakra keveredni egy-egy borító összeállításakor. Lenne mit újragondolni.

• A mesterséges intelligencia ma már néhány másodperc alatt képes látványos illusztrációkat és könyvborítókat készíteni. Szerinted mi az, amit egy algoritmus sohasem fog tudni átvenni az emberi alkotótól?

– Mivel sejtelmem sincs, a mesterséges intelligencia hogyan tudja szétszálazni az emberi érzelmeket, indulatokat, egyelőre – keveset tudva az MI-ről – csak azt mondhatom, emberré válni nem tud soha, a dühöket, a tévedéseket, a szerelmet nemigen lesz képes soha egybekeverni az emberi butasággal, az emberi lélekkel és nagyszerűséggel.

• Ha most egy pályakezdő grafikus vagy költő ülne veled szemben, és mindössze egyetlen tanácsot kérhetne, ami egész életére elkíséri, mit mondanál neki?

– Annyit talán: kíméletlenül csakis a maga útját járja!

Kevés olyan művész él közöttünk, akinek alkotásaihoz nap mint nap közelebb kerülünk anélkül, hogy nevét feltétlenül ismernénk. Kezünkbe veszünk egy könyvet, megállunk egy kirakat előtt, végigsimítjuk egy frissen megjelent kötet borítóját, és máris kapcsolatba léptünk egy gondolattal, ami még a szöveg előtt született meg. Ez a gondolat nem mondatokban, hanem vonalakban, színekben, formákban és arányokban öltött testet. Fábián István munkássága hosszú évtizedek óta ilyen csendes jelenléttel kíséri a magyar könyvkultúrát.

Számos beszélgetésünk során világossá vált bennem, hogy számára a grafika sohasem pusztán egy alkalmazott művészet önkifejezési módja. Egy könyvborító nem dekoráció, nem marketingeszköz, és nem csupán figyelemfelkeltő csomagolás. Sokkal inkább az első értelmezés, az a vizuális mondat, ami még a cím elolvasása előtt megszólítja az olvasót, és megteremti azt a lelkiállapotot, amiben a könyv valóban megszülethet benne.

Talán ezért sem lehet élesen elválasztani Fábián István grafikusi és költői munkásságát. A jó vers és a jó kép ugyanabból a belső forrásból táplálkozik: abból a képességből, hogy az alkotó meglássa a látható mögött rejtőző jelentést. A költő metaforákból épít hidakat, a grafikus formákból. Az egyik szavakkal rajzol, míg a másik képekkel ír. A cél azonban ugyanaz: minél közelebb vinni az embert önmagához.

A könyvtervező grafikus művészet, különleges terület, ami ritkán kerül reflektorfénybe, mégis alapvetően meghatározza olvasási kultúránkat. Egy jól megtervezett borító sokszor évtizedek múltán is felidézi bennünk egy regény első olvasásának élményét. Ahogyan egy dallam visszarepíthet bennünket gyermekkorunkba, úgy egy könyv vizuális arculata is képes emlékeket megőrizni. Ebben a tekintetben a grafikus nem csupán tervező, hanem emlékezetformáló is.

Korunk technológiai változásai új kérdéseket vetnek fel. A digitális képkészítés, a mesterséges intelligencia és az automatizált grafikai rendszerek minden eddiginél gyorsabban állítanak elő látványos vizuális megoldásokat. Talán joggal és könnyen hihetnénk, hogy ezzel a grafikus szerepe háttérbe szorul. Ám éppen ellenkezőleg: minél könnyebben készülnek képek, annál nagyobb értéke lesz annak a személyes látásmódnak, amit semmilyen algoritmus nem tud utánozni.

Az emberi alkotás legnagyobb ereje ugyanis nem a technikai kivitelezésben rejlik, hanem a megélt tapasztalatban. Egy grafikus egész élete benne van egyetlen ecsetvonásban vagy kompozícióban. Évtizedek olvasmányai, örömei, csalódásai, emberi találkozásai és művészi vívódásai sűrűsödnek össze egy látszólag egyszerű döntésben: hová kerüljön egy árnyék, milyen legyen egy betű formája, vagy mennyi csend maradjon egy üres felületen. Ezeket a döntéseket nem lehet pusztán kiszámítani – ezeket meg kell élni.

Külön öröm számunkra, hogy Fábián István munkássága nemcsak országos jelentőségű, hanem közösségünk életének is része. A DunapArt Magazin hasábjain megjelent írásai és grafikái, valamint a DunapArt Kulturális és Művészeti Egyesület által adományozott Ady Endre-díj bronz fokozata nem csupán elismerést jelentenek, hanem annak a kölcsönös szakmai és emberi tiszteletnek a kifejezői is, amire minden valódi művészeti közösség épül.

Számomra különösen személyes ez a beszélgetés. Szerzőként ritka ajándék megtapasztalni, amikor egy grafikus nem egyszerűen illusztrál egy kéziratot, hanem együtt gondolkodik vele, amikor a borító nem lezárja, hanem továbbírja a könyvet. Két kötetem vizuális világát is Fábián István álmodta meg, és ez a közös alkotói munka újra megerősített abban a hitben, hogy az irodalom és a képzőművészet nem egymás mellett létező műfajok, hanem ugyanannak a teremtő folyamatnak két különböző nyelve.

Talán ez a beszélgetés legfontosabb üzenete is. A kultúrát nem kizárólag az írók, a költők vagy a tudósok alakítják. Ugyanolyan fontos szerep jut azoknak a grafikusoknak, tipográfusoknak, könyvtervezőknek és illusztrátoroknak is, akik láthatatlanul formálják azt, miként találkozunk egy művel. Az első benyomás gyakran az övék.

És néha ez az első benyomás dönti el, hogy egy könyv egyszerű tárgy marad-e a polcokon, vagy életre kelve, egy egész életre szóló olvasmánnyá válik.

Ha ez a beszélgetés hozzájárul ahhoz, hogy az olvasó ezentúl más szemmel vegyen kézbe egy könyvet, figyelmesebben nézze meg a borítóját, és felismerje benne az alkotó jelenlétét, akkor elérte célját. Az igazán jó könyvek mögött nemcsak a szerzők állnak, hanem azok a művészek is, akik arcot adnak a gondolatnak, mert ahol a kép olvasni kezd, ott a szó láthatóvá válik.

Talán ez Fábián István munkásságának legszebb öröksége: megtanít bennünket arra, hogy a képeket ugyanazzal a figyelemmel olvassuk el, mint amilyen figyelemmel a verseket öltöztetjük képi metaforák ruhái mögé.