Ágh István: Vörösdomb

   Előrement az öregember kötelet csinálni, mire a többiek megérkeznek, azonnal elkezdhessék az aratást. Ott nincs semmi víz a közelben de most még minden csupa harmat, ilyenkor jobban összeállnak, nem böknek annyira a búzaszálak. Hadd aludjon még a fia. Majd jelentkezik a sógoréknál, ő úgyse tenné be a lábát hozzájuk, pedig már nincs harag, csak a tartózkodás maradt belőle, s még most is nehezére esik a beszélő viszony. De a gyereknek a perekhez, azokhoz a régi sérelmekhez semmi köze, és már neki is hiábavaló az egész ha mindenük odalett. Olyan egyedül ballag a kaszával a dűlőúton, csak a pacsirták láthatnák a magasból, nyulak hallhatnák a nadrágsurrogást, tokmánya kocogását, az érzékeny orrú róka még az áporodott dohányfüstöt és az istálló szagát is megszimatolhatná rajta. De moccanatlan csönd veszi körül, a korai harmat hűvössége, ahogy párolog a föld, olyan káprázat, amihez már közönyössé szoktatta az élet. Magányos arató ballag a dűlőúton, apró termete még kisebbnek tűnik a kerékcsapásban, csupán az árnyéka hatalmas, nyugtalan, mint a szellem, mert nem talál végső otthonára. Óriás rovar úszik mellette, árnyékán eltorzult nagy bogárfejet formáz a kajla kalap, szörnyeteg szitakötőt a gereblyefogú takaró, és a hosszú kacsos nyélen aláívelő kasza, melyet már tegnap délután kikalapált. Árnyéka rávetődik az útról az alacsony növényzetre, fölkúszik a magas szálakra, elmetsződik hirtelen, s lebukik. Látszatra minden a régi, egymást követik az érett gabonatáblák, az integetésbe merevedett kukoricások, a méregzölddé zsírosodott répa, s az erős patikaillatú krumpliföldek parcellái. Ősszel még maguknak vetették a gabonát szétszórt birtokukon, amiatt nem lehetett a tavasziakat sem elültetni a közös gazdálkodás szerint s így minden mintha a sajátjuk is volna egyszerre, csak a tökinda kúszik a kollektív pipacsok közé, velük együtt virágzik áruló sárgán. Jobb is, ha nem látja senki a lovasgazdát gyalog, az jut eszébe, meg arra gondol, micsoda világ az, ahol az ember nem azt aratja, amit bevetett. Nincs neki a Vörösdombon, a Völgydobogó dűlőben semmi keresnivalója, mert az ő földjei ott vannak a háza körül, meg a Pap-tagban, a Szentkuti és a Temető-dűlőben, ahol majd azok aratnak, akiknek itt kellene. A sógora ügyeskedte ki ezt a szép sűrű, szálas gabonatáblát, pedig senki se kívánta, hogy arasson egy nyolcvan felé közeledő vénember, de hát ő mindig erőltette a munkát, főleg, ha másokat kihasználhatott, mint most is. Alig tette le vizsgáit a gyerek, már kieszelte, hogy alakítsanak aratóbandát, mindkét családra ráfér egy kis kereset. Az öreg beleegyezett, olvashat eleget a fiú az egyetemen. Odaért a rájuk osztott búzaföldhöz, ami a Szabó Vincéé. Ácsorgott egy darabig, mint aki mindjárt bűnt követ el.
   Jó reggelt köszönt a fiú Kari sógorék ajtajában, cinkos nyájassággal intette a kamra felé a másik öreg. Gyere! Gyere csak! Mintha valami meglepetésre készülődne. Igyunk egyet! – súgta közel hajolva, s hozta a tömzsi kupicát meg a zöld literes üveget, melynek csutkadugója fakó ronggyal volt körültekerve. Tapintatosan ivott, egyedül. Tudta, ez a kínálás inkább a kiengesztelés miatt van, az átverés leplezése, s nem éppen azért, mert reggel pálinkával szokás kínálni a kaszásokat, akik a legnehezebb munkát végzik. Na még egy csöppöt! Elmosolyodott ettől a kicsinyes fukarságtól, szelíd kedély árasztotta el szíve táját, mohó étvágytól melegedett a gyomra a kamra gerendájáról függő nyári sonka felé.
   Verte a kisbíró a dobot az utcán. Kezdődik a munka, Kari bácsi! Ne lássuk itthon magukat! Idegesség támadt a házban. Terus még a reggelijét kapkodta mosogatás közben. Kari sógor süvöltve kiáltott a húgára, sziszegésbe torzultak szavai, akkorát toppantott, megugrott az orrán a drótozott pápaszem, s vigyorgóvá rajzolta az arcát az előrezökkent simléderes csákóval. A vénlány ijedtében elejtette a tányért, pánikba esve meredt a konyhakőre.
   – Harangoznak, Károly? – hallatszott a szobából.
   – Nem harangoznak – mondta feleségének. – Feküdj nyugodtan! Délre hazajövünk.
   – Honnan? Mit csináltok?
   – Aratunk.
   – Énnekem húzzák. De szépen harangoznak!
   – Itt szabad hagyni? – kérdezte a fiú.
   – Nem marad egyedül.
   Verte a dobot a kisbíró, míg el nem tűntek a kertnek mind a hárman. A Bobi kutya elkísérte őket a pajta mögé, megállt és utánuk nézett, s egyszerre visszafutott. Az első lábát a bejárati kilincsre támasztotta, benyitott, belopódzkodott, lehasalt a betegágy mellé, s ráhajtotta fejét gazdaasszonya papucsára.
   A mező már hangos volt az aratóktól. Máskor nevettek, gúnyolódtak volna, most inkább sírniuk kellene ezen a furcsa brigádon. Még a Kari sógor elnyűtt, vasutas-egyenruhája sem olyan nevetséges, ahogyan menetel benne elöl, s mutogat kampósbotjával, akár a csatára vezénylő Bem apó. Inkább hallgatnak, s talán elgondolkoznak a hétrét görnyedő Terust látva, milyen világ az, amelyik ide juttatta ezeket a szerencsétleneket.
   A fiú fölemelte a kötélhalom mellől a kaszát, maga elé állította, megvizsgálta az élét ujjaival, köszörült. Önbizalmat keltett benne az ütemes csihogás. Földre illesztette a kasza tövét, úgy billentette a takarót, hogy a penge hegye fölemelkedjen, akkor nem vág a hantba, s a tarló kicsi marad. Alig hajolt neki, takarékosan eresztette el karjait, hogy a dereka meg ne húzódjon. Csak addig vágta, ameddig jólesett izmainak, legalább ötven méter után fordult vissza a rend elejére. A Vörösdomb tetejéig sárgállott a kalászrengeteg, fölfutott a tekintete, akár egy hatalmas, bojtos szőnyegen, hamar odaért gondolatban, de beláthatatlannak tűnt a munka vége. Lassan tempózik, közben apró örömökkel próbálja kitölteni az időt. Most még élvezi kaszája könnyed siklását, ahogy a kemény búzaszálak eltántorodnak, s rendbe sodródnak bal felől, lába előtt sápadt virágok perdülnek ki a fényre. S egyszerre megijed valami robajlástól, nagyot káromkodik, amikor az orra elől fölröppenő fogolykakast meglátja, aztán a tyúk és legalább tíz csibe surrogása követi a kakas repülését, amint egy fekete káprázat betöri a levegőt, majdnem lezuhan, de újra fölhajítja magát. Megcélozza karjával Kari sógor, mintha ettől hullana le, tűnne el az egész csapat. Az apja fogdmeget kiált, messziről, fiatal korából hallatszik a hangja, mikor a legsürgősebb munka sem akadályozhatta a foglyok becserkészésében.
   – Ne húzzuk az időt! – morrantott Kari sógor, egymásra rakott három maroknyalábot a kimustrált szarvasbőr kesztyűben, féltérddel a kévére nehezedett, feszesre húzta a kötelet, s bekötötte. Az apja meg csak ámul maga elé, talán a régi telek gyermekizgalmai suhantak át az emlékezetén, a jeges havon pityergő éhes foglyok s az a különös kéregíz, ami a pirinyóvá sütött combokból támadt.
   – Ne húzzuk az időt! – egy aratógép se lenne érzéketlenebb ennél az öregnél, pedig micsoda szenvedély fogta el minden augusztus elején, ha föloldották a vadászati tilalmat, s éppen a foglyok irányában. Most nincs idő vacakolni, már az utolsó kévét is bekötötte a Terus mögött, majdnem a kaszába hajtja szegényt. Aztán a kisbíró közeledtével látja ám igazi értelmét az iparkodásnak, még a neve is fölkerülhet a dicsőségtáblára. Bóklászik a biciklis a dűlőúton, az első kereket elfordítva megáll, lelép a pedálról, s mint aki tekintélyét rendbehozta, nyájas elégedettség terül szét arcán.
   – Majd kiszögezem magukat a dicsőségtáblára, még ki is dobolom – mondja a kötélcsináló öregnek.
   – Még csak az köllene.
   Kari sógor nyájasan odasiet, heherészik, hogy az udvariatlanságot ne hagyja kifejlődni. Közéjük áll, és olyan előadásba tágítja a beszélgetést, amelybe még az anekdoták is beleférnek, mikor mint vonatvezető dolgozott a fiumei vonalon.
   A fiú végre pihenhet a huzamos öntetszelgés alatt, cigarettázhat. Ám annál nagyobb hajsza következett, fölhalmozódott fáradtság, bosszúság, naponként, ahogy a kepék szaporodtak mögöttük. S már hiába próbálta erejét beosztani, hiába támadt föl tagjaiban a régi ütem, nem igazodtak hozzá az izmok, gyanakodva vizsgálta magát, de Kari sógor iparkodása, érthetetlen életereje elterelte figyelmét. Mintha nem is ő kaszálna, hanem valaki másnak ágaskodott az ellenszenve, amit e hajdani vasúti tiszt iránt érzett. Mi jogon rendelkezik fölötte? Hogy mert ez ilyen sokáig élni? S ha valamennyire lecsillapodott, ha elmúlt a mérge, akkor meg fájni kezdett a dereka, égett a tenyere, s iszonyú szomjúság tört rá, ivott a húgymeleg vízből, és majdnem elhányta magát.
   Mindennap megismétlődött, máig sem hagyja nyugton, ami péntekre olyan őrületessé vált. Valami birizgált a fejében, mintha egy hajszálrepedés futna halántékától a szeméig, ahogy valami muslica érinti, izgatja a bőr belső felületét, odanyúl, nyomkodja, elsimítja, attól még jobban érzi szemében a hártyás szárnyak vibrálását. Hiába vesz levegőt, attól sem múlik el. S mintha a füle be lenne dugaszolva, átszüremlik rajta a legkisebb hang is, fölerősödik tompán egy külön levő közegben, ami az övé is meg nem is, de rémesen idegen tőle, nem hagyja nyugton, elválasztja testét az eszétől, mintha az ördög szállta volna meg, s azon keresztül látja nyüzsgő rovaroknak a kalászokat, nagy szőrös kukacok araszolnak feléje, versenyt futnak, de nem hátrálhat, mert ott szuszog, szürtyög mögötte a marokszedő, nem a Terus, hanem egy ismeretlen, annak vérzik az orra, fonnyadt, sápadt combját annak marta ki a búzamarok. Nem Kari sógor akarja a kévékkel meghágatni, hanem egy aranyzsinóros vasutas. Mindennek ő az oka! Vágd bele a kaszát! Megrémül, mintha már gyilkolt volna. Azt hiszi, még a legtitkosabb gondolata is hallható. Remegve nyomja el magától a kaszát, mégsem tud tőle megszabadulni.
   – Tudtam! Tudtam én! – hallja a Kari sógort, s látja, amint rohan a kutyájával szemben, utána a Terus, mögöttük az apja vonszolja magát, s a Bobi, szájában fekete posztópapuccsal követi őket. Ő meg még akkor is fogja a kaszanyelet.