A hideg sár fénye térdemig ér,
térdemtől fölfelé telehold rezesít,
hívnak távoli ablakok
távoli ajtók,
távoli hangok,
kutyaugatás csattog a nyárfasoron.
A fölijesztett kismadár útját
állva meglesnem nem volt elég,
idegen párnákra hajtom fejem,
mint kinek hazája sincs
hajamba tüske bújik,
teherautó ponyvája alatt
nyirkos köpenyben ülök,
korhad az erdő ködös éjjel,
menedék után néz a vad is,
az ember kényelmet akar.
Jobb lenne fényes helyeken,
békesség világítana belém,
nem eső, nem szegények foga-dühe,
lemaradok a jó ebédről,
nem bújok finom ruhába,
nem diszítenek muskátli-szarvak
alkonyi teraszon, sör fölött.
Pályám szabadságot igér a szemnek,
a szívnek új igazságot igér,
mániás életemet porba vagy kőbe írom-e
sose tudom,
elvásott cipőkkel adózok
hazám földjének –
egyszer odaadom bőrömet is,
sovány vagyok,
mesékké válik húsom és erőm.
