Megszoktam, hogy az ablakon kinézzek,
s odapillantsak lefekvés előtt,
vajon alul az örökzöld bokor
csöndbe borult vagy föléledt a szélben?
azon nyomban világosabb a park,
mert a fényt, mintha titkos szerkezet
bocsátaná miattam működésbe,
vagy mert az őr épp akkor arra tart,
és látom, ahogy a hó felszínére
feltörnek a borostyánlevelek,
s az aljnövényzet indái befutják,
behálózzák a göcsörtös fakérget,
ösvénnyel kettévágott parcellába
kapaszkodik a kusza képzelet,
miáltal egy elhagyott temetőben
nyüzsög az árnyak összevisszasága,
a kamerákkal rögzített részletek
a lényegtelent mutatják csupán,
nem azt, hogy micsoda képtelenségen
jár az eszem, mikor emlékezem,
mikor a szörnyű erotikus télben
ártatlanságunk hófehér pihéi
kavarogtak, s csattogó lepedőkkel
támadt ránk tucat falubeli kísértet,
hiába tudtuk, mire az a móka,
hisz párzó kutyákat is így aláztak,
akik valódi kísértet lennének,
ha mozdulnának temetésük óta,
ahogy az örökzöld fekete fagyal
ágait a szélcsendben kinyújtja,
Mária az, talán kérdezni akar
tőlem valamit ablakom alatt,
úgy áll, mint aki oda van teremtve,
bár ő hagyott itt bennünket először,
most meg lent vár félig hóba ásva,
egy égig érő sárga fallal szemben.