Ágh István: Megszállók után

Agyagba dermedt hernyótalpak
egymásba vesző nyoma visz
oda, hol már sorompó nélkül
léphetek át a tiloson,
amerre sírás repdes döglött
pinty fölött, melynek szárnya zöld
levélként csüng az őz-csontvázon,
könnyeznem kéne, nem tudok,
elszálló kék mahorkafüstös
bárányfelhőkön jár a nap,
kaszárnya-láger pusztasága,
s rézgomb a szalmaszál alatt,
az elrúgott konzervdoboz
rozsdás fogakkal vicsorog,
ferde villanydúc halálfejjel
lukasztja láthatáromat
gazvert félig nyitott klozetra,
s a deszkán száradó papír,
most már örökre itt ragadna
a vadvirágok társaként,
örülni kéne, nem tudok
annak, ki hálát követelt
kimenve is, miként bejött,
elsírtam minden könnyemet
a kivárásban haltakért,
amíg túléltem magamat,
s mint aki örülhetne bár,
harangja mégis gyászra húz,
miközben lábával mulat
elcsattogó csizmákra ráng.