És lettek Vénusz hasonmásai
függőleges csodájukból acsargó
hiszterikák, a rágalom mai
s minden idők álságától csapongó
kígyókezekből font kosarai,
beborítják, s a vétlen csupasz férfit
selymeikkel szánják megfojtani,
köröm-fullánkkal cikáznak szivéig,
szende, hetéra, nimfomán, aki
ölével ölne, ha már nem telítik
nemi nyállal, hát kívánják a vérét,
korbács, kereszt bök az ítélőszékig:
kéjenc szatír! parázna kurafi!
meggyalázott, megfúrt, csábítani
akart! e jámbor paraszt a tanúm rá!
Ádám apánk ügyelvén lányait,
Éva anyánk mintha előre tudná,
kigyóövvel ölén fohászkodik
teremtőjéhez, könyörüljön sorsán
rágalmazó s rágalmazottnak is,
lehetne Sandro Botticelli is,
vagy én vagy éppen fordítva, a földön
egy tiszta nő, amint szájjal verik
a férfiak, ha nem kellünk, dögöljön!
házasságtörő szuka! szifilisz
petefészke! jószágrontó boszorkány
vagy bármi más, mindig kitör az ármány
járványa bent s kívül az Uffizin.
