Tusakodott az iszonyattal,
iszonyú lett maga is. Halott.
Vércsíkok fakadtak a járdán körülötte,
a hazatérők lábnyomán.
Szégyenlősen fordult a kő felé,
veresége jeleit rejtegette,
a koponyát, az agyvelőt, a vért.
De nem tudta elhitetni senkivel:
alszik, majd egyszer hazatalál.
Mert aki látott földre bukott vizimadarat
kinyujtott nyakkal, szárnyába csavarva,
tudta halottat lát a járdán.
Ő sem élhetett halhatatlanul.
Körülállták, lefényképezték,
megmotozták, lemérték:
ki fekszik ott? micsoda kör közepén?
rázárták a fekete autó ajtaját
a könyökig kesztyűsök, az utcaseprők
fölsöpörtek utána.
Előbb még mivelünk ragyogott
füstben, fából való szobor,
s fölijedt, minden mozdulatával
helyet csinált magának az összekuszált időben,
belsőzsebéből ibolyacsokrot huzott elő,
téglavörös angyalok
denevérszárnya között botladozott.
A gyaloglást végképp megutálva
nem akart alábaktatni a lépcsőn,
ezerkilencszázhatvanegy április
tizenkettedikén,
zsebretett kézzel vártuk, hol kujtorog?
Magyarország alvó népe fölött,
a legfelső emeleten.