Bagoly ütötte az eget,
mint áhítat a lelkemet.
Csillagok aranyseprője
lengedezett a hegytetőre.
Társai vadaknak, fáknak
erdészek köhögtek, pipáltak,
ahol a csapás sötétlett
pipájuk pirosan égett.
Az erdő gyantát izzadott,
kék éjjeléből illatot
hozott a szél, mint vemhes állat
dörgölődzött a ház falának.
A fal fehéren mint a köd
habzott a gazban, lomb között.
És rád gondolt a szénaboglya,
gőzölt a holdra gomolyogva.
Bort ittunk az udvaron.
Álmodni akartunk nagyon.
Sírtatok lányok, fátyolvirágok
nyíltak szempillátokon.
Bennünk a lélek éhezett,
mésszel vakító reggelek
bánata, nappali magány.
Üdvösség kellett volna már.
Egész eszemmel néztelek,
hogy soha ne feledjelek,
többé ne lehess idegen,
lobbanj társammá szívemen.
A kedves, erős engedelmet
megtaláltuk, az igaz szerelmet.
Éreztük: lábunkra ráforr
a bogárzene, fű, virágpor.