Búcsú Juhász Ferenctől
Ülök nagy fehér téli pusztaság előtt,
szavakra, mint vadászzsákmányra várva,
a gyász igéjét, ezt a rettentő bölényt,
címerállatként szánom állítmánynak,
s alanynak, tárgynak, annyi kő s virág nevét,
színt, szagot áldozva egy szertartásra,
miközben mégis én leszek az áldozat,
ha majd a kálváriát végigjártam.
Nincs menekvés, ha sors szerint úgy adatott,
hogy temessem, ki akkor is velünk él,
és amit majd fölötte szólni akarok,
össze tudom-e szedni mondatonként?
siratót írni elgyengülten nem lehet,
ki testvért temet, beledöglik abba,
halott testvérem halottját is temetem
testvéremben, hozzá illő szavakkal.
Most már a győztes sárkány kacag, nem a hős
királyfi vérmes ujjongását hallom,
mégiscsak a költészetében sikerült,
mi a mesében sem volt halhatatlan,
a lángelme gerjedt tüzén hamuba sült
útravalója immár eddig tartott,
ám tenyészik egy másik ország odafönt,
míg idelent műveit olvashatjuk.
Gyászba borult a Kerepesi temető,
de süt a napnál sárgább rózsa bőven,
kivilágítja, mint eleven gyertyafény
viasz-arcunkat túlvilági fénye,
araszolok föl szónoklatom grádicsán,
bár egyenest bele a tériszonyba,
lehet, hogy már csak megszaggatott hangom él,
mint a maradék önbizalom rongya.
Büntetés-e, vagy inkább megtiszteltetés,
érdem az élők képviseletére?
mintha lennék egy megcsalatott nemzedék
nagy költőjének koporsóvivője,
ám a klónozott múlt századi gyászlovak
viszik, vagyis meghozzák az időből,
mikor még élt, s az önkéntelen mozdulat
elhal, mint egy kézfogás a göröngyön.
A koporsóval sárga rózsakoszorú
süllyed, míg a lapát ki nem oltja,
könnyű a Kerepesi temető földje,
valódi sárga balzsam a homokja,
itt Ady, Móricz, Babits, ott meg Nagy Lajos
térítene vissza a jó irányba,
mert elvéteti velem a kijáratot
a jegenyések útelágazása.
