Autóbuszra ülök. Diák-busznak mondják. A gyerekek más falukba járnak a központi iskolákba, legföljebb tíz kilométerre. A busz befordul, betolat minden olyan zugba is, ahol iskolás van. Isten háta mögötti falucskák, majorok esnek útvonalába, ám jövetele és távozása avítja a kifejezést: Isten háta mögötti. Ismerős tájakon ismeretlen helyek. A téli délután fénye minden repedést és árnyalatot előhív, szépíti a fűzfavesszők vörös hegyét, melyeket most vágnak lapos területekről; a nap rávetül a rozsdás, beszögelt ablakokra, kontúrosítja a sarat. Elhanyagolt templomok, fölöslegessé vált iskolák tere elől fordulunk ki a főútvonalra, aztán újra mellékútra térünk.
*
A központi iskolázást természetesnek tartom így is, mikor az utazó gyerekeket látom. Ők is természetesnek tartják, semmi az a negyedórás út; vidámak, hangosak, törtetők, táskák körül hancúrozók, ahogy szokás.
Ők gondolkodtatnak tovább, mért kell ezeknek a kis faluknak tönkremenni? Nem lenne-e jobb ápolásuk, fönntartásuk az értékek megbecsülése, a takarékosság s lakóik folyamatosságból fakadó lelki békéje miatt. Házak vesznek kárba, kertek vadonosodnak el, kikorhadnak a szerszámok fái vasaikból.
*
Két nagy jövőjű falut érintünk és hat jövőtlent. A két nagy közül az egyik fazekasairól híres. Már nem vásároznak. Valamikor fölpúpozott szekerekkel zörögtek az országúton, és jöttek üresen a vásárok felől. De a fazekasok faluztak is. Tavasszal csirkeitatókat, virágcserepeket árultak, aratás előtt csörgőkorsókat, mindenkor tejesköcsögöket. A vásárlók most helybe mennek, s olyan nagy a forgalom, hogy villanykemencét kezdenek építeni.
Fejlődő falukban még a régi mesterségek is újjáéledhetnek. A régi szükséges az újnak. Megél a fodrász, a suszter, a szabó. A kicsikben másféle munkájuk után vállalnak hajigazítást, sarkalást, foltozást. Megértem.
A másik nagy faluban ÁFÉSZ- meg téeszközpont, gépjavító állomás, mészárszék, pékség, betongyár, orvos, patika, tanácshivatal húzza magához a környék emberét. Ezt is megértem.
De abban már nem hiszek, hogy emiatt a kis községeknek el kellene néptelenedniük. Annyi idő alatt én is beérek a Bosnyák tértől a körútra, mint ők a központinak kinevezett helyre autóbuszaikkal. S ha hozzáveszem a kerékpárokat, a kis és nagy motorokat, az autókat, egyik család sincs jármű nélkül.
*
Ismereteim szerint a buszok ekképpen hordják a lakosságot:
hajnalban kettő oda és óra múlva vissza,
tíz óra körül egy oda-vissza,
délután három táján egy el és vissza,
este ugyanígy
meg a munkás- és diákjáratok, melyeket bárki használhat, s melyeket én nem ismerek.
Mindig van annyi idő az ellenbuszig, hogy ügyeket, vásárlást lehessen intézni, arról nem is beszélve, hogy a buszok a vasúti menetrendhez igazodnak.
Eszerint semmi kényelmetlenséget nem találok a „vidéki” vidéki életben, vagyis az „alfalusiban” a „főfalusihoz” képest.
Egy-két forint a jegy ára ekkora távolságon.
*
Nem hiszem, hogy a fiatal házaspárt ez a pénz késztetné építkezésre a központban. Van autójuk. A házuk jó, mégis inkább a lapos, sáros, de összkomfortos telepre vágynak. Itt ház és művelhető kert, ott maga a lakás, itt tág térben, ott egymás hegyén-hátán. Inkább valami divat vonzza őket, melyet naponta táplálnak a könnyebb közművesítés, a jobb művelődési alkalmak szólamaival.
Ellenvéleményem tapasztalati; két ház abból a faluból, ahonnan ez a fiatal házaspár elköltözik majd. Az egyik felújított, a másik új. A felújított teljesen berendezett, az újban már lakni lehet éppen.
Kék csempe a fürdőszobában, villanyboyler, vízcsapok a kellő helyeken, a vizet motorral szívatják a kútból. Nem sátortetős az épület, megtartották hosszú formáját, ahhoz igazították a helyiségeket: a fiatalok kis és nagy szobáját, az öregek szobáját, a tisztakonyhát s a nagyobbat a kamrából átalakítva, ahol nyugdíját kezdő ismerősöm falatozik éppen a disznósajtból, s mellette a sózott-húsos teknőből a koca füle kunkorodik elő. A gazda föláll, kötényébe törli kezét, és megmutatja a házat.
– Hát így is lehet – mondom.
Hátul a csirkeudvar, a tehénistálló, a kicsi pajta a mostani viszonyokhoz igazítva.
A szakértő kifogásolhatná az elrendezést, nem az én dolgom ez, de az igen, hogy megállapítsam a lakók büszke elégedettségét.
Végig az utcán látom, az újított épületek megint gyarapodtak, de a lakatlanok annál roggyantabbak. A legöregebb, a legszebb a legelhanyagoltabb.
A félig kész, kívül még vakolatlan házat is megmutatja gazdája. Inkább csak mindennek a helyét: itt lesz a fürdőszoba, konyha, kamra, utcai szobák. Ide várja az asszonyt. Régi ágy, régi asztal, százéves ingaóra, olajkályha, de majd teljes berendezés, mint ahogy a pincében állnak már a tele hordók, a kamrában a kerti meg a fúró-faragó eszközök. Kikísér a kertbe: frissen ültetett fák, szőlővesszők, fajtájukat jelölő táblácskákkal.
– Hát így is lehet majd – mondom.
*
A civilizáció áldásai beilleszkedhetnek a környezet áldásaiba, mint a házak a fák közé. Távolról a dunántúli kis faluk, kerek erdőcskék. Az akácsátrak mögött pázsitos gyümölcsösök, szőlők, ilyen-olyan állapotban. A romlók is megújulhatnának. Az utcákon szilvafák, szederfák, gyümölcsük alig poros az aszfaltút mentén. A nagy faluk zöldjéből a széleken kopasz sorok fehérlenek, kitéve a hőnek és a szélnek. Ha fa volt a helyükön, mellettük: kiirtották. Majd a csemeték fölterebélyesednek, de nem hiszem, hogy a bitangolásból lehet csak fölmagasodni.
*
Természetesen, legfájóbb a szülőház pusztulása. Utána az iskoláé. A negyvenes évek végén a legénység dühöngött, miniszterig levelezett a Népház miatt – elvették iskolának. Kiszorultak az istállókba télen, ott kártyáztak, beszélgettek. Tíz év múlva társadalmi munkával új művelődési házat építettek, de már a fiatalabbak. Az előző korosztályok ifjúsága az istállókban telelt tehát. Egyik oldalon az osztott tanítás, áldását én is élvezhettem, másikon az ammóniaszagos időtöltés – finoman kifejezve. S milyen furcsa a történelem változása, most meg két iskolaépület áll üresen a négy közül. Úgy tűnik, akár az eladhatatlan szülőházak, ezek az iskolák is fölöslegesek. Az egyikben még lakik valaki, a tanítócsalád, a másikban senki, és nem is történik semmi.
A tanterem pókhálós raktár. Az iskolák államosítása évében itt kötötték rám úttörő-nyakkendőmet, gyönyörű újdonságok vettek körül, Ságvári Endre vándorzászló, mintha 48-as lobogó lett volna, a faliújságon népies motívumokból festett „műveink”, előmenetelünk százalékai grafikonokkal kifejezve, nyelvtanulás, szavalatok már-már értelmesedő rajongással. A régi hely mostanra semmire való?
Szép művelődési otthon van, klubszobákkal, nagyteremmel, kisebb-nagyobb összejövetelekre alkalmasak, a színpad néha a Déryné Színházé.
Nem lehetne-e az üres iskola az utca lakóinak valami kisebb fészke, meghittebb közösségben? A családi otthon és a művelődési otthon átmenete, ahova elmennének az idősebbek, az öregek és az asszonyok is? Húsz-harminc család nyitott klubja? Sokféle helybeli lelemény adhatna értelmet az üres iskoláknak.
A művelődési otthon: intézmény. Az emberek az intézményekben tartózkodóbbak. Falusi szokás, hogy csak a fiatalok otthona. Csupán a filmvetítés alatt vegyülnek természetesen a nemzedékek. Bálokon az anyák ablak mögül nézik lányaikat.
*
Húsz éve kivágták az utca összes fáját, húsz év alatt adnak csak árnyékot a szilvafák; gyümölcsöznek, de micsoda csenevész árnyék az öreg akácokhoz, hársakhoz, gesztenyékhez, diófákhoz képest. Butaság volt – most már elismerik.
Nyári napban szenvedés gyalogolni, kerékpározni az országutakon. Kiirtották a fasorokat. Az autós is belesülhet az ülésbe. Leveles csemetéket látok sorban. Talán, ha gyerekeim erre vezetik öreg kezemet, elhűsölhetünk.
Kipusztították a lovakat. A falu szövetkezeti üzemegységében egy fogat van. Legyen csak nagy eső, sárba ragadnak a gépek, megakad a munka. Legalább annyi ló kellene, amennyire a kisipart támogatjuk. A háztáji földekről úgy talicskáznak. De talicskát is alig kapni. Egyetlen fuvaros, a nyugdíjas vasutas, gebéjével alig győzi. A fiatal munkás kiselejtezett traktort, vontatót vett. Sokat keres. Beleszakad a dologba.
Hirtelen baleset, hosszú gyógyulás.
*
Kellenének a szabadon összeálló közösségek, társaságok, melyeket bárki magáénak tekinthet, akár az utcát. Az elhagyott iskolákra, házakra így is fölkerülhetne az élet piros szalagos, zöld koronája. Hiszem, a kis faluk is emberibbek, virágosabbak lennének, nem elkívánkoztatók. S mert azt is hiszem: tíz-tizenöt év múlva visszasírjuk mai felelőtlenségünket. Hiszen az üdülőhelyek zsúfoltak, pihenésre már-már alkalmatlanok.
Szülőházam sem kellett senkinek.
Század eleji, L alakú ház, két padlós, nagy szoba, nagy konyha, kiskonyha, éléskamra, szobányi szerszámoskamra, szín; körülötte háromszáz négyszögöl akácás, ötszáz öl kert, nyolc-tíz diófa, számlálatlan szilvafa, négy cseresznyefa, ugyanannyi fiatal almafa, két ringló, egy télikörte. Eladhatatlan. Pusztulásra jutott.
Hacsak… kezdi a mondatot reményem, rábízva a folytatást az okosan szerkesztett jövőre.
