Baranyi Ferenc
Ősszel a fák gazdagok, számlálatlanul
szórják halni készülő leveleiket,
bronzba hajló sárga pénzzel
fizetnek a tiszta szavakért, nem vagyunk
koldusok, könyörögni fölösleges.
Amikor együtt vacsoráztunk a Blahán,
egy süllyedő étteremben, szúrós
szemek figyelmeztettek, mennyire
veszélyes a nyilvánosság. Mintha dércsípte
kökénybogyók lesnének. Megállíthatatlanul
szálltak a versek vastag cigarettafüstben.
Mi nem dohányoztunk, sötétvörös
borunk tükrében sötéten csillogott arcunk.
A Csillagházban bemutattad az első
könyvem, parttalan tavaszt hoztál
novemberben. Zavarodottan hallgattam
mondataid, kínos az, ha verseidről
szépeket mondanak. A sarokban duruzsoló
barna cserépkályha is elszégyellte magát.
Meleg kézfogástól kiszámítható az irány.
Úgy hittem, a félig kinyílt ajtókat törvényszerűen
becsapja a szél, és a kilincsre égett félelmet
csak a zápor mossa le.
Elsuhogott negyven év, a Vörösmarty téren
előtted dedikáltam, ismét zavarba jöttem,
torkomig szaladtak az emlékek. Szóltál időben,
kerüljem a csapdákat, mert Akit egyszer porig
aláztak: porig kell azért lehajolni. Így maradt
erős görnyedve is gerincünk.
A madarak matt tollukkal már rég
készülnek köszönő levelet írni az égre,
engem helyettesítenek.