Ketykó István
Mikor szilvapálinkák lángszóróival
teleégettél minden papírt verssel,
kettős mámorban fürödtél, a hajnali
vonaton besurranó fény volt
első lektorod. Zöld jelzést kapott
a szikrázó gőzmozdony, szén hullott
cipődre, a vasúti kocsi ablakából barna szemű
lány integetett, a sorompó álmosan
nyújtózkodott. Az íróasztal melletti demizson
nem sokat pihent, kopott fonatát
félig ledobta, a rizling elfogyott.
Hajnalban csöngettél, elűzött otthonról
a közöny, keserűen fogtad meg a decis
poharat, fogyott apám égető szilvapálinkája.
Kerestél valami megfoghatatlant; mindig
csak a hiány jött szembe. Meg a versek.
Az elvonóban izzadtak a falak, didergett
a kopott vaságy, úgy látszott, semmi nem
segít már. Harangvirágokkal koccintottál.
Végül egy megkésett szerelem, és rendíthetetlen
hited segített, levágtad az üszkös barackfák
gallyait, letetted a poharat, egy ideig még jöttek
a versek, majd lassan elapadtak. Megpihentek
a rücskös téglán modellt ülő varjak.
Várják, hogy figyeld őket a rád hullott
könyörtelen csöndben. Újra kezdhetsz
zongorázni a fekete billentyűkön.
A költő olykor szótalan, de sohasem hallgat.
