Róna Z. Péter – MASZK MÖGÉ NÉZVE
Ádám Tamás regényéről
Ameddig az ideológiai fősodor nyomására társadalmi osztályok mentén illett narratívákat létrehozni, a proletariátus pedig elvi síkon a jövő zálogát és uralkodó osztályát jelentette, a munkásságnak minden téren stabil hely jutott az irodalomban is. A rendszerváltással viszont ez a korszak lezárult. Nem csak azért, mert az osztálytársadalmak idejének addigra befellegzett, új kategóriák/csoporttipizálások pedig még nem jöttek létre, hanem azért is, mert az irodalom ügye kizárólag zárványba került művelői és fogyasztói ügyévé vált. Leginkább azok ügyévé, akik a tárgyi javak termelésébe legföljebb elvi síkon kapcsolódtak be. Ebből adódóan aligha lehetett elvárni, hogy a kétkezi munkás másként, mint a vele kapcsolatos entellektüel-sztereotípiák mentén jelenítődjön meg, olyankor is csupán egy-egy elnagyolt háttérkép erejéig. Ádám Tamás 2023-as év végén megjelent Satuprés című regénye részben ennek a kánonná vált beszédmódnak az újragondolását előlegezi meg és – remélhetőleg – idézi elő.
Részben – mondom -, mivel Ádám Tamás regénye nem szorítkozik pusztán
a fizikai munka világának és művelőinek ábrázolására; a mélyen átélt munkáslétet folyamatosan ellenpontozza a különböző társadalmi csoportokéval, rávilágítva ezzel a mai magyar valóság rákfenéjére is: az általános le- és elzüllésre. Teszi ezt úgy, mintha közismert költői énje ezúttal is verset írna: nyelvileg végletekig csiszolt tömörséggel, költői képek segítségével árnyaltan, vallomás- és önelemzés-értékűen világít rá mindenre, ami látókörébe kerül. A pőre valóság nyelvi leképezésére esküszik fel, amikor tanítómestere szavait – „csak úgy tudsz igazán hitelesen írni, ha testközelből megismered a közeget, a sorsokat, élethelyzeteket” (5.) – regénybéli irányelvvé teszi. Ugyanakkor nem csak a felületet karcolgatja, nemcsak egy-két napra kirándul az alkatrészgyártó üzem világába. Tisztában van azzal, hogy az idegenként érkező előtt megnyilvánuló valóság sokezer maszk eredménye. A turistai attitűddel csupán látszatokat lehet elérni, kiváltani minden téren. Sosem az mutatkozik meg, amit látogatása során megismerni kívánna. Csakis az, aminek láttatni akarja/tudja magát az, akit megfigyel. Az eredendő igazságért minden esetben be kell nézni a maszk mögé; oda mintegy be kell dolgoznia magát az írónak; kitartó munkával nyerheti el a bennfentes bizalmát. Ám az igazság megismerése és az ezt követő kinyilvánítása a míves irodalom műveléséhez még korántsem elegendő. A szavak hitelességét mindig a bennük megnyilvánuló személyes jelenlét/részvét biztosít(hat)ja. Ez teremti meg az írás vertikális dimenzióját az elérhető mélység és az óhajtott magasság között. A horizontális dimenzió a kibomló történet síkjában valósul meg.
Ádám Tamás expozéja a legnemesebb értelemben emberi. Felmutatása annak, ami itt és most történik vele és – általa – velünk. Magánélete fejlődéstörténete közé olyan húsba maró/markoló miniszociográfiákat épít, amilyenekkel az elmúlt évtizedek irodalma nem szolgált. A történet egyik szegmenseként ábrázolt Kitin Kft. gyártelepének dolgozói döntőrészt perifériális helyzetbe került, kényszerpályán mozgó figurák. Egyesek születésük következtében, mások személyiségjegyeik alapján vagy ballépéseik, elhibázott döntéseik nyomán, esetleg igénytelenségük okán jutnak munkássorsra, melynek döntő velejárója az egyénre kiszabott szerep feltétlen elfogadása, a máról holnapra élés és a gerincvelőig hatoló létbizonytalanság. A fennálló viszonyok között, egyéni stratégiák mentén folyik a túlélésért való küzdelem. Jól ábrázoltan a segéd- és betanított munkási rendszer is kitermeli a maga „archetipikus” karaktereit: a spiclit, a lébecolót, a linket, a féltékenyt, a karakánt
Ám Ádám Tamás ezeket nem csak be- és felmutatja, hanem arra is rávilágít az egyes esetleírásokon keresztül, milyen egyéni út vezet az adott szerephez, mennyi maszk és smink fedi el – és fedezi – éppen az azt betöltő/felöltő embert. Azt az embert, akinek a fejében folytonosan ott munkálhat a hajléktalanná válás lehetősége. Az a kirekesztettségi állapot, amelynek a regényfolyam során több aspektusára „fény” vetül. Sőt, az elbeszélő párkapcsolati szála is – mely a megismerkedéstől az összebútorozáson át a szakításig tart – végül olyan keskeny és imbolygó pallóra téved, amelyen már-már reménytelen az átjutás, a talpra állás. Főszereplőnk az elzüllés eleven kísérteteivel is osztozik átmenetileg.
Rózsaszínűbb kép festését „várnánk” a művészekről, mivel alkotóként és szerkesztőként egy félévszázados tapasztalattal rendelkezik a társadalom ezen „rétegéről” Ádám Tamás, de nem ilyen kép tárul elénk. A találkozási pontok közege, a megnyilvánulások szintje más ugyan, mégis semmivel sem kisebb jellemtorzulás fedezhető fel közöttük és bennük. Itt is kiosztott-felvett szerepek, zsánerek játsszák el és túl önmagukat. A magánéletek zavarosak, frusztrációval terheltek, jövőkép nélküliek… – a látszatot viszont igyekszik mindenki fenntartani. Sokszor azért, hogy élősködhessen a másikon anyagilag és/vagy érzelmileg. Még a Kitin Kft. fellendítésére érkező mérnök úr sem a racionalitás, a logikusság, a szervezőkészség mintapéldánya. A termelésbéli selejtgyártás általa sem hagy alább, s vezető beosztásához kierőltetett absztinenciája átmenetinek bizonyul. Képletesen szólva: önmagát és alkalmatlanságát alkoholba fojtja, a rábízottat – az üzemet és a dolgozóit – „csődbe”, utcára juttatja, a narrátornak pedig – racionalizálásnak titulált leépítésével „visszaadja” az önrendelkezését, a szabadságát.
Ádám Tamás hitelt érdemlő kegyetlen őszinteséggel, ugyanakkor együttérzőn szól az őt körülölelő világról, személyes tapasztalatán keresztül bepillantást enged a társadalom napjainkra elfeledett, leírt, szégyellt szegmensébe, megmutatja a kétkezi munkát végzők mindennapjait, kilátásait, küzdelmüket a mindennapokban, a mindennapok továbbgörgetéséért. Regénye napjainkban úttörő vállalkozásnak minősíthető, hiánypótló az irodalomban, s mindezen túl remek – lélekemelő, -nemesítő – olvasmány.
(Palócföld – 2024. / 1-2. szám)
