Többen feltették már a kérdést Tamási Orosz Jánosnak: miért írsz olyan szomorú verseket? Ismerős megközelítés, ugyanezekkel jönnek nekem is. Mi lehet az oka ennek? Rokonlelkek lennénk Tamási Orosszal? Hogy kerültünk erre az útra, egyáltalán igazak az állítások? Számomra ezek a kérdések megválaszolhatatlanok, fogalmam nincs semmiről. Érzem a hiányt, de nem tudom, mikor égett el fejem fölött az örömittas madár szárnya, és mikor repült újra részeg mámorban. Tamási Orosz válaszában sok igazság rejtőzhet, így kezdi: „Mert azt írom s úgy, amit s ahogy belém vés, rám éget az útkészítés utazása bennem.” S megengedve magának a kételkedés jogát, ekképp folytatja: „de kérem, ezek éppen-hogyan vidám versek. A megértés, az elengedés, a gyászmunka valójában mindig vidám elhivatottság.”
Roppant fontos szerepet kapnak a kötetben Kunhegyesi Ferenc grafikái. Művészetek érvényes találkozása, mintha egyik nélkül nem lélegezne a másik, egymásba kapaszkodnak versek és grafikák. A találkozásról így vall költőnk: „Hát én csak szólok előre: zuhogni fog. De ernyő nem kell, elég behúzódniuk Kunhegyesi Ferenc – na, ez sem mai keletű barátság – grafikáinak derűsen szomorú, hasadó kárpitként somolygó darócpalástja alá. Otthonos világ.” Jelen esetben roppant találó a grafika-ballada kifejezés, sötét tónusok árulkodnak.
Az Őszi sanzonnal indul a kötet, ilyenkor valami egyszerű, könnyed, érzelmes szövegre gondol az ember, és persze feltételezzük az igényes megfogalmazást, ami eleve adott, hiszen tudjuk, jó költő írta a verset. Tamási Oroszt ismerve, csodálkoznánk, ha könnyed sorokba futnánk, jobb, ha mélyebb rétegeket keresünk, akkor biztosan nem csalódunk. Zárósorok: „Ha egyszer majd kétszer élünk / semmi nem marad semmiség / vércse voltál ma vércsepp vagy / egy kihúzott szög peremén.” Maradjunk annyiban, hogy fájdalmasan szép sanzon ez.
Személyes, nagyobb lélegzetű versek következnek: halál és születés, lassabb, gyorsabb lélegzés, ólommadarak repülése, hosszú csendek, pirosszürke városok, a Klauzál utca, vágyak és leginkább emlékek. Bárhogy is van, a város feltétlenül aranysárga. Fülön csíptük a reményt. A felcím szerint: Parazsak, szikrák a városban; érdekes lehet Dylan Thomassal vágni a fényt. Kocsmákban, zenélve, dalolva, megrészegülve ki kellene bírni hajnalig valahogy. Akkor majd változik valami, nem nagy ügy, csak a túlélést kell eljátszani: „jönnek hajnali felhők / lehugyozzák / a szelek beporozzák / s az első napsugarak / felisszák a tócsát”. Indulhat az újabb nap.
Az igazsághoz hozzátartozik: egy nemzedék a miénk; Tamási Oroszé és az enyém. Így aztán különös figyelmet fordítok erre a világra. Költőnk Nemzedék-torzó című verse 1978-ban íródott. Akárhogy is volt, hátborzongatóan szép időszak még akkor is, ha félbemaradtak mozdulataink, befogták szánkat, elhittük, hogy megvalósulnak álmaink, és nehezen kötöttünk kompromisszumot. Röhögtünk a halálon. Most, hogy közeledünk, már nem annyira mulatságos, sok mindent feladtunk. Valahogy így történt: „orchideák voltunk mi mind / magányos húsevő virágok / lázas hazug handabandáink / végét a palack pigalle-on / ünnepeltük hol sivár hajnal / derengett ránk rőt fényével / révült szemünk kupolákat / látott s furcsa minaretet / visszatértünk valahová / ahol sohasem jártunk / s felröhögtünk mert egy percre / felcsillant előttünk halálunk”
Hömpölyög a szöveg, és ilyenkor mindig elfog a rettegés, hiszen a vers a sűrítés műfaja, egyetlen felesleges szó is gyengítheti a szövetet, és megesik, hogy az ujjaink nem kellő időben állnak meg a billentyűzeten. Belső figyelem, fegyelem szükségeltetik. Tamási Orosz János kellő tisztelettel bánik a szavakkal, s nem játszik a türelmünkkel, pontosan érzi a határokat. Különösen a barátok, a költőtársak felbukkanó alakjai adják meg a lendületet, felszínre hozzák az értékes gondolatokat, az előbukó emlékeket. Elmentek már, mégis itt maradtak: Csajka Gábor Cyprián, Rimbaud, Szervác Jóska, Térey János, Kántor Péter, Szőcs Géza, Juhász Ferenc, és folytathat a sor. Apropó Juhász, a kozmosz költője. Rá emlékezik Tamási a nagy lélegzetű Halálút a reményig című versével. Erős képek, metaforák sora, pipacsrózsaerdőkkel.
Fontos vers a Lesz-e lesz. Központozást itt sem találunk. Kezdősorok: „időben támadnak-e fel a halottak / vagy azt is lekésik mint az életet / jó lenne tudni mert így elég zavaros / eléggé tervezhetetlen minden / mikor legyen és hol és hogyan / hány évadot is kell kihagyni / nem mindegy”. Elbíbelődünk, ha szorít az idő. Már ha azonosítani tudjuk az időt. Felmerül bennünk, talán nincs is idő, az időtlenségről meg már ne is szóljunk. Feszítő kérdések, amelyet egy irányból lehetetlen megválaszolni. Másik irányból sem. Akkor hogyan közelítsünk? Egyik megoldás az lehet, ha belehelyezzük magunkat valamelyik létbe. Vigyázzunk, csak mi is le ne késsük le az életet! Ott moccan bennünk még a fájdalom, ennél csak jobb jöhet. Mást nem tehetünk, minthogy várakozunk: „a helyzet a következő tűnődsz míg / állsz a sorban s várod szóljanak / te vagy a következő s csak magad”
A záróvers a Curriculum Vitae, vagyis: olyan önéletrajzféle. Nem kellenek ide évszámok, helyek, iskolák, ennél bonyolultabb a lélek. Tizenkét költői sorból mindent megtudunk, ami lényeges: „egy régi kép semmiség / keret nélkül kis polcodon / csúsztatva könyvek közé / nem látsz én sem látszom / így nem fakulok ez épp jó / akárha lennék tegnapi / arc vagy nem múló századi / ismeretlen név nyelv szó / úgy vagyok mint aki volt / és úgy volt lehetne még / de kihull két könyv közül / föl sem néz miközben ég”.
Összegzés, számvetés ez a könyv, emlékezetes olvasmány. A költő fölszáll, minden nap elpusztul szalmakazlak égnek tenyerén. Nincs választásunk: ide kell születnünk, itt kell elpusztulnunk. Itt kellene túlélnünk. Semmiség.
Tamási Orosz János Ide kell születnie, Lilium Aurum Kiadó, Budapest, 2024
