Csikász István
Nem szóltál, hogy időlegesen elmész,
és fehér falakról kaparod a lekozmált estéket.
Jó móka lett volna egy borral átitatott
búcsúvacsora. Homlokodra kiültek
a fecske-gondok, sétáltál a kórház sápadt
kertjében, zápor támadott, mennydörgés
utánozta mély baritonod, kicsorbult
a kígyóvillám hegyes éle. Fáradtan legyintettél,
idegenül füstölt szádon a Babits-ének.
Nem üzentél, pedig maradt még néhány
hűséges postagalamb, pecsétes falevél.
Azért is, hogy tudjam, jól vagy, csak utálod
a búcsúkat, mint a fehér szegfűket
süllyedő vaságyadon. Minek integetni,
ha már úgysem jössz vissza. Éppen
a könyved szerkesztettem, eszembe
jutott szavalatod, kupola alatti hóesésben.
Mindig lekésünk valamit, ölelést, hamuban
sült pogácsát, versforgácsokat, tengerek
simogatását. Ma este koccintok az égből hulló,
eltévedt kődarabbal, és magamra öntöm
itt felejtett öblös poharadból az indulatot.
