Bizonyára az én hibám, hogy mindig rácsodálkozom Ballai László új könyvére, pedig jól tudom, mire számíthatok; biztos kezű szerző értékes soraira, történelmi indíttatásra. Nem túl sokan művelik ezt a műfajt manapság, hiszen a múltba visz a szöveg, valahogy mégis üzen a mának. Az a legnehezebb az egészben, hogy ragaszkodnunk kell bizonyos tényekhez még akkor is, ha meglódul a fantáziánk. Fontosak a kiindulási pontok. Másrészről pedig ugyanúgy megírni azt, amit már százszor leírtak történészek, írók, fölösleges. Kell valami plusz, egyéni hang, fantázia, más megközelítés. Rengeteget kell olvasni, és iszonyatos mennyiségű billentyűt kell leütni, ahhoz, hogy elkészüljön egy ilyen munka. Ehhez már kevés azt mondani: nagy munkabírás, jó értelemben vett megszállottság szükségeltetik. Ballai könnyedén eloszlatja azt a tévhitet, hogy a történelmi leírás száraz dolog. Olvasmányos, kalandos a cselekmény.
Három jellem a XVI. századból. De vajon kik ők, miért pont őket emeli be a könyvbe Ballai? Választ kapunk a kérdésre a fülszövegből: „A törpelelkű vagyongyarapítóétól az ország érdekeit és lehetőségeit is felismerő nagypolitikuséig három jellemet rajzol meg Ballai László: Werbőcziét, Dózsáét és Fráter Györgyét. A tablók hátterében Szapolyai, az antikirály és Ferdinánd, a Habsburg machiavellizmus reprezentánsa, akik egymással civakodva a trónért, mérhetetlenül megnövelték Magyarország szenvedéseit, amelyre már kitátotta torkát az oszmán mammon.” Egyetértek azzal, aki azt mondja, hogy a Hármas könyv stílusbravúr, és megvan benne az, amiről fentebb szóltam. A cím utalhat három kisregényre, de egybeírva lehetne a híres Hármaskönyv is.
Tanulmányaink során találkoztunk egy kissé régebbi Hármaskönyvvel, ami Tripartitum néven vált ismertté. Tulajdonképpen egy szokásjogi gyűjteményről van szó, amelyet az országbírói ítélőmesterből nádorrá vált Werbőczy István 1504-ben kezdett el összerakni Alsópetényben, és 1514-ben fejezett be. Amúgy Alsópetény egy csodálatos nógrádi falucska, sokat jártam arrafelé. Aligha lehet megkérdőjelezni az értékeit, ugyanakkor tagadhatatlan a rendkívül negatív társadalmi hatása, mivel elvette a jobbágyság szabad költözési jogát. Jelen esetben a kérdés már csak az, hogyan lehet ebből olvasmányos regény. Erre a nem mindennapi feladatra vállalkozott Ballai. Megjegyzem, a szabad költözést ma is korlátozzák, csak bizonyos feltétekkel engedik letelepedni sok településen a bevándorlót. Az első írás Werbőczy, a nádor címet viseli, érthető, hogy a kisregényben felbukkan a Hármaskönyv. Szerzőnk már az elején világossá teszi, hogy sodró lendületű szövegre számíthatunk, könnyed sorokra, szépen ábrázolt életképekre, világosan körülrajzolt jellemek sziluettje tűnik elő: „Kipirult arcok, csillámló tekintetek. De honnan jön Werbőczy? És ez nem jogi kérdés. Hát én a magyar vidékről jövök, Verbőcről. Kis falunkon a hasonló nevű patak folyik keresztül, fűzfaligetes partjain meg-megáll az ember, hallgatja a lombsuhogást, a vízcsobogást, azután beleveti horgát a habzó kövek közé, van, aki lándzsával halászik, így apám.” Pattog a tűz, pirulnak a fűzhalak. Átéltem már hasonlót gyerekkoromban, csak a horgon keszegek lógtak.
Rengeteg névvel, történelmi személyiséggel találkozhatunk a könyvben, s ez akár zavaró is lehetne, még a végén elvesztjük a fonalat, valahogy mégis egyben marad az egész, nem tévedünk el a névrengetegben. Az első történet természetesen a Hármaskönyv születése, hatása körül forog, olyan súlyos sorokkal, mint: „Kézai legfontosabb tanulsága, hogy a parasztok kívül állnak a nemzeten, az idegenek pedig egyenesen korcsok.” A szálak összeérnek, szépirodalom ez a javából. Újra elő kellene venni az eredeti Hármaskönyvet.
A második: Dózsa útja. Eleve roppant tanulságos Dózsa György útja addig, amíg eljut a kegyetlen halálig. Bakócz Tamás 1514 áprilisában pápai legátusi minőségében Budán kihirdette a török elleni keresztes háborúra szólító pápai bullát, és a keresztes katonák összegyűjtésével az obszerváns szerzeteseket bízta meg. Az európai keresztes sereg gerincét a magyarok adták volna, amelynek vezetésével egy székely katonát, Dózsát bízta meg az érsek. Aztán májusban visszavonta a keresztes had szervezését. A keresztes seregbe akkorra már belépett ferences szerzetesek és plébánosok prédikációikban feltüzelték a parasztsereget azzal, hogy a nemesek így az önző érdekeik miatt megvonták tőlük a pápai bullában megígért bűnbocsánat lehetőségét. Ennek következtében Dózsa vezérletével, az összegyűlt seregek váratlanul fellázadtak, amely később az urak és a parasztok háborújává szélesedett Magyarországon. Dózsa felszólította a seregét a hűtlennek nevezett nemesség kiirtására. Micsoda ellentmondás feszülhetett benne. Ballainál egymást váltják a képkockák, sokszor az akkori ízes szavak felejthetetlenül belénk égnek. Az események láncolata megadja az alaphangot, a cselekmények leírása mellett szerzőnk nagy figyelmet fordít a mélyebb emberi értékek, gyengeségek megmutatására, és a helyszínek megfestésére. Ahol indulat tör elő a sorok közül, mi is indulatba jövünk. Ahol lágyabb húrokat penget, mi is lágyabbak leszünk. Meglepő módon egy haldokló gyónásával indul a szöveg: „én voltam az, aki beleharapott Dózsa Györgybe, mert bár szilárd elhatározásomban vastrónusának vásznait akartam szétszaggatni, hogy menekülhessen a szabadságba, amiért küzdöttünk, a korbács és a vesémbe nyomuló lándzsaél kényszerített, és tudod, milyen íze van a nyershúsnak, fogad alá serkenő vérnek?” Most akkor a végén kezdődik az egész, aztán visszafelé pörög a film? Újszerű ez a megközelítés, pár sorral lejjebb már ott találjuk a megoldást, tizenkét évet visszamegyünk az időben, és csak állunk a budai tavaszon a virágvasárnapi emelvényen. Majd eljutunk a kételkedő katonákhoz, mígnem a kételyek eloszlanak szilád elhatározássá válnak: egyelőre marad a harc, a lázadás. Csaták sora, majd a kínzás, a vég. A tények azt mutatják, hogy Dózsa vesztett. Vagy mégsem. Erre kapunk választ az írás végén: „Győzött, Márton testvér…. Dózsa menetel konokul, rendíthetetlenül, nem állt meg az út felénél, mint Péter apostol, és most is menetel tovább előttünk. Van Dózsa útja.” Sok Dózsa úton ballaghatunk.
A Harmadik kisregény címe: Bíborosgyilkosság. A témaválasztáson nem lepődünk meg. Meggyilkolták Fráter György bíborost 1551-ben. Forrongó kor, vajon, hogyan működött az igazságszolgáltatás, ha nevezhetjük így egyáltalán? Pletyka kering a városban, a tettes maga dicsekedett el a gyilkossággal a piacon. Két megoldás is létezhet: tőrrel kell intézni az ügyet, lehetőleg a nyakat kell szúrni. A másik lehetőség: alakzatban felvonulnak a katonák. Aki krimit, szimpla nyomozást vár, az csalódik. A szövegből szépen kirajzolódnak az akkori hatalmi viszonyok, Fráter György is felbukkan, minden mindennel összefügg. Végül négy bíborosból álló testület alakul, és megkezdik a vizsgálódást. Munkához látnak az ügyvédek is. Ne gondoljuk, hogy a gyilkos kerül központi helyre, nagyobb súlya van a bíborosnak még holtában is. Az foglalkoztatja leginkább a szereplőket: „Igaz-e, hogy a néhai főtisztelendő úr jól, sőt dicséretesen viselkedett mind a királynéval, mind fiával, mind pedig az ország alattvalóival és szomszédjaival, olyannyira, hogy mindenki szerette.” Közben az Európai események is felgyorsultak, sorskérdésekre kell választ adni: merre halad hazánk és merre Európa. Na, de mi lett a gyilkossal? „Mindig az Istennél az ítélet, fiam.”
Megjelent:
Ballai László Hármas könyv,
Hungarovox Kiadó, Budapest, 2025
