a csónakok hiányoznak legjobban és az apró futamok a gitárszólók előtt, a rock áramütései, s egy-egy sirály a csónakok fölé, és azok a naplementék a Duna partján, mikor messzebbnek látszott a tegnap, mint amilyen messzire azóta tűnt, s a parti fák árnyéka, amelybe belesatíroztuk lábujjainkkal a végtelen eget, benne a fehérszárnyú angyalokkal, melyeket csak sejtéseinkből ismerhettünk, mert nem jött értünk egy sem akkor még, szóra bírni némaságunkat s elmaszatolni lágy szárnycsapással néhány legördülő könnycseppet, valami furcsa szomorúság tépette velünk a kék virágok szirmait, félig játék, félig kimondhatatlan vágyakozás volt ez egy elérhetetlen nap után, amikor mindannyian boldogok leszünk és szabadok, s megszületett a néma fogadalomtétel, hogy mi együtt maradunk majd akkor is, nemcsak ebben a szabadság nélküli világban, ahol bár biztonság várt ránk anyáink és apáink oldalán, de mégis, ahol olyan nehéz volt a szavak értelmét átfordítani már arra a nyelvre, amit tőlük kaptunk kéretlen örökségként, csak a síró gitár és az égbe robbanó hangzatok jelentették az egyetlen menedéket, máshogy nem volt módunk a szökésre, el abba a megálmodott létbe, s el közös tereinkbe, ahol mindenki máshol volt otthon, ahol mégis egyet jelentett a kibontott haj, a virágmintás szoknya és a könnyű pántokkal felcsatolt saru meztelen lábainkon, ahol egyet jelentett a végtelen utak metálkékje, a por, mely arcunkra tapadt bolyongásaink közben, s egyet jelentett a mosoly, amelyről mindig megismertük egymást és bárkit, aki ugyanazokat a fájdalmakat hordozta egy távoli jövő felé, pedig nem volt még mit elsiratni, mégis üvölteni lett volna kedvünk az egymásra
֍
mosolygás szüneteiben, helyette egy ismeretlen nyelv kiáltásait ismételtük megszállottan, akár a gitárhúrok átfeszülése a bundok fölött, olyan volt ez a titkos szál közöttünk, egy új küldetéssel megkeresztelt nemzedék volt a miénk, és tudtuk magunkról, hogy fényesebb a homlokunk, mint az előttünk járóké, és tudtuk magunkról azt is, hogy ezt a titkot nem fogja többé senki megismerni rajtunk kívül, ez a mi örökségünk, ez a mi békejelünk, s ez a mi elvágyódásból született gyönyörű játékunk, mely velünk marad majd az időkön túl is, s nem adtuk volna semmiért a Creedence Clearwater Revival Bad Moon Rising-jének dallamát, s nem adtuk volna semmiért az esték hamvait, a falka biztonságát, amit egy titkos oldalkapu mögött egy szűrt fényű, lefüggönyözött udvari szoba jelentett akkortájt néhányunknak, mert ott találkoztunk megbeszélt időpontok és megbeszélt szabályok nélkül újra meg újra, mint a zászló nélküli forradalmárok, akik nem várnak tovább a zsarnokság végnapjaira, hanem felkötik homlokpántjaikat és a mellékutcák sötét labirintusában új eszméket hoznak a világra füstben és vérben és könnyek között, csak nekünk nem jutott más fegyver, mint a néma ellenállás s a mosolyok röpcédulái, melyeket még sokáig szét tudtunk osztogatni a gesztenyefák takarásában, ahol a Give Peace a Chance ritmusára lüktetett mindannyiunk érverése, és ahol elképzeltük a megálmodott békét, a madarakat, ahogy szabadságukat arcunkra írják mindörökre, hogy ne felejthessük el a szárnyak angyalfényét, a szavak mögötti álmainkat, a megosztható jelent s a belőle lélegző jövőt, ahol majd kézen fogjuk széparcú fiainkat, akik szerelmeinket őrzik meg az időnek, kézen fogjuk őket majd egy napon, s elvezetjük a barna csónakok öbleihez, hogy megértsék a sirályok lebegését, a sirályok szemében a sárga gömböket, a lebukó nap hátrahagyott
֍
porát, s a terrakottaszín földet lábunk alatt, mielőtt a metropoliszok fényeiben fürdetik meg arcukat, arcaink mását, s elvisszük majd őket Debussy tengeréhez, ha már a dunazöld víz színén eleget nézték a hegedűfényeket, s apránként átadjuk nekik összegyűjtött kincseinket, mindent, amivel berendeztük legnagyobb örökségünket, az időt, kezükbe adjuk Janis Joplin arcát, Woodstock egyetlen pillanatát, mikor a Cry Baby-t sírta ki magányából, amelyet minden földi lélek megismer egyszer, s kezükbe adjuk a dobütőt, mellyel az Immigrant Song ritmusát ütötte egykor a Led Zeppelin, és megmutatjuk a sárgadinnye ízét miközben szól a blues egy fáradt fényű tó partján valahol, ahova mi vágyódunk tulajdonképpen vissza, akár a hazát vesztett kivándorlók álmaikban, sárgadinnye és blues, s valami lágy ezüstfény a metálkék utak fölött, ez maradt, ami még visszaidézi Kerouacet és Ginsberget, s a nagy nemzedék legjobbjait, s visszaidézi a gyötrelmek nélküli félelmeket, melyeknek nem volt még múltja, csak jelene, melyek nem feszítették keresztre a pillanatokat, éppen csak voltak, meg-megjelentek, mint apró hangyák a nagy esők előtt, aztán továbbvonultak, s nyomukban nem maradt más, csak egy halvány árnyék, mint a kert szögletébe rozsdásodott múlt, akkor még ilyenek voltak a félelmeink, s fájdalmaink még nem szálkásították mellkasunkat, lobogó hajjal és rózsaszín arccal jártuk az utcák ösvényeit, mint akik nehezen találnak haza, s jött velünk John Lennon hangja, az Imagine, s vele álmodó hitünk, s a Let it be zongoraakkordjai megpecsételték az éjszakákat, könnyen sírtunk és könnyen nevettünk, sodródtunk, akár a Duna fényei egyik hullámtól a másikig, mint a Deep Purple Child in Time-ja át az éteren, holdterhes éjszakákon, mikor tiltott rádióadókat hallgattunk hajnalig, sodródtunk, s álmodtunk a folyók
֍
feletti füstről, amit érzékelni csak azok tudtak, akik látják a hangokat, akik viselik magukon a jelet, hova tűnt mindez, hova tűntek a délutánok mézmeleg fényei, a Pannon dombok ölelése, a vigyázó mondatok hanglejtései, a megszokott apró zajok, a nyíló ajtó muzsikája, hova tűntek a szőlőszem-tiszta vasárnapok, s a hajók a boldog folyóról, elúszó hajunk hullámverése a szélből, a szürrealista képek az égről, mind-mind egy könnycseppbe zárva őrzi az áruló időt, melynek már régóta nincsen arca, csak júdáspénze s a szörnyű szégyene, mert elárulta a békét, mert elárulta saját hitét, nincs más helyette, csak az emlékezet, csak az üresség hangszakadása, a megfagyott felhők szobormagánya, s a napok könnyei : a verssorok, amint úsznak, csak úsznak a mélyülő folyók felé, melyek partjait városok tornyai vérzik, s a fahéjszínű alkonyok pillanatai a madarak torkában rekedt reggelek után, amikor mindig magányt kopog a szó, valahol ott, ahol a tárgyak fellazult körvonalai ringatóznak már csak a gitárszólók fényei helyett, ahol a mediterrán színek közül egyre többször hiányoznak a zöldek, ahol festetlenül maradtak végleg a vásznak, s ahol a szabadságról újra feltételes módban lehet csak szólni, valahol ott, ahol egyre kisebbnek látszik az égbolt, mert hiányzik belőle valami, talán az angyal fehér szárnya, talán az Isten sóhaja értünk, nemzedékünkért, s fiaink álmaiért, valami hiányzik, valami végleg máshogy van már, odafönt éppúgy, mint idelent, csak a csónakok helyén ringó hold árnyéka ezüstözi a partot, ahol a blues lassú ritmusára csapódik a terméskövekhez most is a víz, ahol csak a múlt idejű igék tudják befejezetté tenni az elképzelt mondatokat, és ahol egyre több a halott gesztenyefa
Megjelent – Acsádi Rozála:
(Elérhetetlen nap című kötet, 2010.)
