Kövek, kavicsok repedéseibe lapult a hűlt idő.
Itt minden áll és mégis egybenő
valami egykor volt tavasszal.
Nem távozik, nem múlik el,
de nem is marasztal már nagyon.
Csak szemlélődök tétován, nézem, látom,
és érintetlenül hagyom.
Tükrömön Dalí víziói úsznak át,
de én már nem szállok tovább:
a mély spirál szoros szívása ma is kiold.
Fölöttem éles lámpafény a sűrű mézű árva hold.
Itthon vagyok.
Még fáradok, akár a derékszögbe hajtott, álló,
magukba néző percmutatók,
ezek a gravitációnak végleg engedetlenek.
S hogy visszanéz egy arc mögém,
magára ismer homlok és a zöld tüzű, letűnt,
de mégis megtalált szemek.
Itthon vagyok.
Kövek és oszlopok repedéseibe hűlt a lapuló idő.
A Duna most is áll. Tekintetembe rejtező
titokzatos, sötét, statikus nagy szalag,
mélyén a lassú, lágy esés erővonalai nyugszanak.
Ő is és én is mélyünkben egyedül vagyunk.
Egyetlen létező mező, egyetlen tér az otthonunk,
habár áradni, hömpölyögni, rohanni, múlni látszunk,
mégis a nagy egésszel titokban összejátszunk,
talán öncélúan, vagy éppen céltalanul.
Az idő áll, figyel, lapul, mint zsákmányát leső
hatalmas, karmos állat, amint várja, hogy éppen
mit zabálhat: vérre szomjazik és tépett húsdarabra.
Nagy Isten! Ne hagyj megint magamra,
mert az a sűrű, sötét, bársonymeleg spirális kör
ismét körém terülhet, és elmerülhet benne
minden erőm és minden tavaszom.
Nincs másom itt e céltalannak látszó, fáradt
szavakon kívül, melyeket kölcsönkaptam egyszer.
Istenem, ne eressz el magadtól most, akárhogy is van
odaát az az egybeoltott egysíkú idő, amelyben
összeoldva van jelen és jövő, s a múlt is épp olyan,
akár egy pillanat, mely éppen átszalad a tükörkép mögött.
Itthon vagyok: álló folyó, amely egy óralap fölé
egy furcsa revelációban éppen kigyöngyözött.
Megjelent:
- Kézjegy 21. című antológiában
- Szelek ladikján című antológiában
- Reveláció című kötetben
