Acsádi Rozália: dagály

Lángoló mezőkbe írod drámáidat:
égjenek, zsugorodjanak vissza.
Vágtató lovak sörényétől lobog a táj.
Nincs forrás, nincs víz, ami beissza,
magába oldja ezt a tájidegen percet,
hogy legalább lélegzetedig érne el
valami tisztább, mélyebb megérzés,
ami átölel vagy ösztöneidre ráfelel,
akár a liturgiában az az utolsó ámen,
olyasmi, amitől könnyebb lesz a szó.
A mezők lassan, némán hamvadnak.
Hold jön, lüktet, akár a lázadó folyó.
Árad ma minden: apály van és dagály,
egyszerre töltődik, húz, elönt, kiold
ez az őrült, lázas, hömpölygő mozgás.
A lovak elúsznak. Óriási ma a hold.