Abrók-Rumy Ágnes: Talált tárgyak osztálya

Egy szép őszi délutánon egy jól öltözött, előnyös megjelenésű középkorú férfi sétált oda a fővárosi vasútállomás egyik kiszolgáló ablakához. „TALÁLT TÁRGYAK OSZTÁLYA” – állt rajta nagy betűkkel. Az ablak egészen eldugott helyen, a pályaudvar végében helyezkedett el, és vastag piros bársonyfüggöny sötétítette el. „KÉRJÜK KOPOGJON!” – volt olvasható az üvegen, szintén elég méretes betűkkel írva.
A férfi kopogott háromszor, majd pár másodperc múlva egy kissé kopaszodó, bajuszos, barátságos férfiarc bukkant ki a bársony mögül. „Horváth Elemér”- hirdette a névtáblája.
– Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdezte udvarias mosollyal az arcán.
– Jó napot kívánok! Molnár László vagyok, és egy elvesztett boldogság után szeretnék érdeklődni.
– Elvesztett boldogság. Értem. Itt vesztette el a vasúton?
– Igen.
– Járművön vagy az állomás területén történt a dolog?
– A vonaton.
– Rendben. Jó lenne, ha meg tudná mondani, hogy pontosan melyik nap hagyta el a boldogságát, és melyik vasútvonalon.
– Persze, emlékszem rá tisztán. 2018. augusztus 4-én történt a dolog, és éppen Szekszárdról utaztam Budapestre. Tudja, Szekszárd a szülővárosom. De hogy miért is szálltam vonatra! Néha magamat sem értem. Soha nem szoktam vonatozni, egyszer szállok fel nosztalgiából, és tessék, máris megtörténik a baj! Autóval kellett volna mennem, majd jönnöm vissza, ahogy mindig is tettem.
– Rendben, 2018. augusztus 4-e. Mindjárt kikeresem. Körülbelül hány órakor érkezett vissza?
– Fél négykor. Szóval, autóval kellett volna jönnöm. Sokan szidják az autókat, teljesen ki is tiltanák őket a forgalomból, mondván, hogy szennyezik a környezetet, de kérdem én, nem fontosabb-e egy kis benzinfüstnél az, hogy az ember hogyan tölti el utazása hosszú óráit, nemcsak egyedül, hanem például a családjával. Kényelmesen, meghitten, vagy másokkal együtt zötykölődve. Még ha csak rólam lenne szó! De családom van! És mindenből próbálom a legjobbat adni nekik, tudja? Nem hiába építgettem hosszú éveken keresztül egy magánvállalkozást, amelyről végre elmondhatom, hogy nagyon sikeres. Nem hiába intelligensek, több diplomával rendelkezők a fiaim se! És az sem a véletlennek köszönhető, hogy van egy szép feleségem, s együtt birtoklunk egy kertes családi házat, nyaralót, kocsit, vitorlás hajót, kutyákat. Nem lehet ezeket a vak sorsra bízni! Ha az ember akar valamit, meg kell szerezni, bármi is legyen az ár, tenni kell érte a végsőkig.
– Találtam pár dolgot, amit augusztus 4-én délután vesztettek el. Lássuk csak! – szakította félbe a férfit a vasúti munkatárs. – Van itt sok minden, kérem szépen! Egy elveszett horkantás, 2 becsületesség, 52 kisebb-nagyobb intervallumú idő, 22 kedves szó, 31 bántó szó, 27 feleslegesen elfecsérelt szó, 10 emlékfoszlány, 66 telefoncsörgés, 7 elhagyott nyugalom, 13 könnycsepp, sok tarka gondolat. Boldogságot egyelőre nem látok, de nézzük csak tovább! Van itt azt mondja… 19 ásítás, 8 kacagás, 10 türelem, 10 fáradt tekintet, 18 kapkodás, 20 puffogás, szitkozódás, 8 csodáló, ablakon fennakadt tekintet és… áhá! 3 boldogság! Egy cukorrózsaszín, egy égszínkék és egy lángoló vörös. Valamelyik az öné lehet?
– Hát, nem tudom… – nézegette a férfi a boldogságokat, majd megcsóválta a fejét. – Az enyém nem ilyen volt. Inkább olyan ezüstszínű lehet, metálosan csillogó, mint az autónk, a fiam karórája, vagy a nyaralónk erkélye.
– Biztos benne? – kérdezte a pályaudvari munkatárs az ablak mögül.
– Igen, biztos.
– Rendben. Akkor megnézem a környező napokat is.
– Jó, köszönöm. A fiam karórája is, nagyon szép darab! Metálszínű, férfias, márkás, elegáns, igazi kincs. Illik hozzá. Bezzeg nekem nem volt ilyen, amikor fiatalabb voltam! Pedig hogy vágytam minden drága, szép dologra kisfiúként. Mennyit álmodoztam erről. Milyen jó, hogy a fiaimnak ezek a dolgok már születésüktől fogva meglehetnek! Nem kellett kicsiként a bátyjuk elhordott ruháit viselniük, a folyóparton sétálva új kabátról, bakancsról, farmerről álmodozniuk. Nem kellett mások levetett hátizsákját hordaniuk, vagy az osztálytársak előtt megjelenésük miatt szégyenkezniük. Nem kellett nyáron, a tűző napon pénzgyűjtés céljából gürizniük, izzadniuk, vagy a konyhaasztalnál sovány vacsora mellett a másnapi betevő falatért szüleikkel, testvéreikkel együtt imádkozniuk. Tényleg, erről jut eszembe, hogy ült a vonaton velem szemben egy kisfiú az anyukájával. Nyolc-tízéves forma lehetett, és azért emlékszem rá ilyen tisztán, mert ugyanolyan tejfelszőke haja, csillogó kék szeme, széles vigyora és elálló fülei voltak, mint nekem gyerekkoromban. Meg is állapítottam az érdekes hasonlóságot! Most, hogy visszaemlékszem, mikor felszálltam a vonatra, akkor még megvolt a boldogságom, aztán elővettem a táblagépemet, írtam pár ímélt, még akkor is minden rendben volt, majd észrevettem ezt a fiúcskát, figyeltem egy ideig őt és az anyukáját, és a kölyök leszállt. És igen, valahol ott történhetett a fordulópont! Szinte biztos vagyok benne, hogy az örömöm akkor tűnt el. De hát, akkor lehet, hogy a kisfiú lopta el! Távozott, és elvitte magával. Hiszen ameddig ott ült, még megvolt a boldogságom, majd mikor leszállt, nem volt többé örömöm. Hogy erre eddig nem jöttem rá! Persze, hát ez a helyzet kulcsa! És tudom is, hogy hogy hívják a kissrácot: Lacika, vagyis Molnár László, ahogy anyukája szólította, amikor mérges volt rá. No, hát akkor nyomban neki is állok megkeresni! Az információgyűjtésben, emberek felkutatásában nagyon jó vagyok, hiszen ezt csinálom a munkahelyemen is. No, Molnár Lacika, megállj, megtalállak, s visszaszerzem, amit elcsentél!
– Sajnos nem látok ezüstszínű boldogságot a szomszédos napokon sem – közölte udvarias együttérzéssel az egészen addig bőszen kutakodó vasúti munkatárs. – Átnézzünk esetleg más vasúti vonalakat is?
– Nem, nem lesz rá szükség, köszönöm, viszlát! – hadarta el gyorsan a boldogságát vesztett férfi, és már távozott is, lázban égve, hogy széles nagy Magyarországon meglelje Molnár Lacikát, aki ellopta az ő metálszínű „boldogságát”.