Tél volt és csak állt ott nagykabátban,
üres zsebbel, három napja étlen,
szégyenlősen, a bolt ajtajában,
odabent fánkot sütöttek éppen,
az illat ott táncolt incselkedve,
összefutott szájában a nyála,
emléket hozott az istenverte:
sok év után gondolt az anyjára,
ahogy megtelt dalával a konyha,
ahogy táncolt, s lett minden nap ünnep,
ahogy mindig kilazult a kontya,
fülében kis aranypálmák függtek,
kipirulva volt mindig a legszebb,
visszanézve, mintha mese lenne,
mintha nem sorvadna rég a teste,
és varázsütésre itt teremne…
Alig érzékelte, hogy keményen
valaki megmarkolja a karját,
szomorúság tört fel és szemérem,
“megyek már” hallotta saját hangját.
(Mi lenne, ha egyszer
csak bemenne?)
*
Kóválygott a körúton, mélázva :
Vajon a fák soká hogyan élnek,
zimankóban, pőrén, ázva-fázva,
titkokat susogva fagynak-télnek?
*
Előtte egy nő ment, plakát-arccal.
Mint vadmacska, púpozta a hátát.
Ismerős volt.
Vagy csak azt képzelte.
Kicsit követte is
a Blahán át,
a nő hátranézett,
rámosolygott.
Talán kurva,
de ugyan ki bánja?
Festett vörös haja jól lenőve,
döglött varjú: lógott a kabátja.
Egy mosoly is napsugaras ünnep,
tavaszt ígér, csendben ahogy árad.
Sajnos szólt a nő rekedtes hangon:
Megiszunk egy kávét, chéri, nálad?
(Kifizetni se tudná, szent igaz,
de mi van, ha társaságra vágyott
ő is csak, nem szajha, de ugyanaz,
taszító, mint rothadó virágok…)
*
Később lement az aluljáróba
éhesen, a zsebében csak morzsák.
Borzongott, nem tudta, hogy hány óra,
forró zuhany volna a mennyország…
Készülődött aludni a város.
Nézte, hogy egy újságpapír szárnyal.
A kő tocsog és ő tökig sáros,
körbetekerte nyakát a sállal.
Ah, egyszer, csak egyszer lenne újra
szobácska, bent kandallóban lángok,
más nem is kell, arca ott kigyúlna,
s áldott volna, ezerszer is áldott.
