Először ott van az út.
Utána a mellékutak ezer felé nyújtózó ágai.
Útkeresés.
Kitérők.
Hosszú, fárasztó gyaloglás.
Nincs pihenő.
Késik, egyre késik a megérkezés.
Időnként a rettegés.
A mindenfelől támadó magány.
A távolodás folyamatos a
biztonságot jelentő anyaméhtől,
az univerzum kiindulópontjából.
A születés: ősrobbanás.
Aztán minden megtévesztés és csalódás.
Minden emberben ott kavarog
a galaxisok megfejthetetlen misztériuma.
Kérdések válaszok nélkül.
Más kérdésekre adott válaszok.
Aztán már nem kérdez senki.
Varázsolhatsz ezer rétegű védelmet,
hihető biztonságot,
meztelen maradsz.
Örökké sebezhető.
A kiszolgáltatottság tapintható.
Az irgalom feloldódik a konkrét helyzetekben.
Hervadó virágok.
Rothadó fatörzsek.
Bűzös mocsarak.
Nyíló éjszakai egek.
Csillagmilliók.
A végtelen.
Még senki sem értette meg igazán.
Dallamok.
Szférák zenéje.
A legvégén pedig
a semmi.
